Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-08-15 / 33. szám

napról-napra hosszabb időre megszakítja s új munka vár reá, melynek végzésénél nemcsak testi ügyességre, de a még eddig igénybe alig vett lélek munkásságára is szük -sége van. A léleknek munkára szoktatása pedig egyike a legnehezebb feladatoknak. Ennek tapintatos keresztülvitelétől függ a továbbképzés sikere. E nagy, e nehéz munkánál az iskola lelkének, a tanítónak, kell, hogy a szülők segítségére legyen. Ez okból okvetlenül szükséges ezen tényezőknek egymást megértve, egy akarattal munkálni a gyermeki lélekben szunnyadó erők kifejtésénél. Hogy pedig ez így történhessék: a szülői házat közelebb kell hozni az iskolához. S hogy e közeledés lehetővé tétessék a tanítónak kell vállalkoznia összekötő kapocs szerepére. Ez a szerep a tanítóra sok helyen fölötte nehéz akadályokba ütközik: mert népünknek egy nagy része még most sem akarja megérteni, hogy gyermeke nemcsak az övé, de a társadalomé is, hogy annak helyes, vagy helytelen nevelésétől függ az ő lelkiismeretének nyugalma, s gyermekének jövendője. Sok szülő az iskolát csak menedékhelynek tekinti s a tanítót fizetett szolgának, ki gyermekére vigyázni köteles. Ezen téves gondolkozásnak gyümölcse aztán az a szomorú eredmény, hogyha a lelkiismeretes, hivatását értő és érző tanító a gyermeket a szükséges tudományokra nemcsak tanítja, de figyelmét azoknak rossz tulajdonságaikra, erkölcsi fogyatkozásaikra is kiterjeszti s a helyes nevelés elvei szerint intő példák felmutatásával azokról le akarja szoktatni s az erény, a becsület útain vezetni: az értelmetlen szüle, hónapok, sőt évek fáradságos munkáit egy rossz példával, egy meggondolatlan kifakadással örökre lerombolja. Ilyen tapasztalatok után nem lehet csodálni, ha a legtürelmesebb tanító is belefárad a küzdelembe s lelkesedésének megtépett szárnyait csak kötelességből, de nem valami jókedvvel igyekszik kitatarozni. Mert hiszen egy ember mindig csak egy marad s a folytonos erővesztés a szellemi téren csak úgy pótolható, ha kellő időben segítséget nyerünk a küzdtéren elénkbe tolakodó akadályok legyőzésére. De hát hol keressük, kitől várhatjuk a segítséget? Az elfogult, gyermekeik jövőjével mitsem törődő szülőktől egyáltalában nem. Ha elvétve akad is egy-egy nemeslelkü tanügybarát, aki önzetlen munkatársává szegődik a nevelés fárasztó munkájában, az anyagi gondok alatt roskadozó tanítónak, kérdem: képes-e a nagy tömeg értelmetlenségével, sokszor rosszakaratával megbirkózni? Bizonyára nem. Ennek is lelohad lelkesedése. Ennek is segítségre, bátorítóra van szüksége. Mert a szülők és tanítók egyetértő munkálkodása által érhető el azon cél, hogy a gyermekek szilárd akaratú, egyenes jellemű, tiszta erkölcsű munkásaivá legyenek a társadalomnak. És ha ezek közt nem sikerült az egyetértő munkásságot megteremteni, ekkor nyílik tér a tanító egyleteknek, segítségére sietni az aggódó, a fáradt munkatársaknak, hogy ezek a családi nevelésben a szülőknek segítő társai lehessenek. És itt eljutottam azon kötelességek felsorolásához, melyek a tanító egyletekre várnak, ha céljuknak meg akarnak felelni, ha működésük által a közművélődést előmozdítani óhajtják. A legszebb erények egyike a másokon való segítés. A régi századok hithű bajnokai ezen erény gyakorlása által vetették meg alapját a Krisztus anyaszentegyházának; ezen erős alapon építették tovább a későbbi századokban a jeles apáknak méltó fiai Sionunkat. Ezen alapon kell nekünk tovább folytatni a munkát s utódainkat is úgy nevelni, edzeni a munkára, hogy az egyesitett erő soha meg ne lankadjon, hogy évezredek dicsekedhessenek a krisztusi hit hatalmával, mely hegyeket képes kimozdítani. így lesz aztán a mi Sionunk nemzedékrőlnemzedékre erősebb, melyen a pokol minden hatalmasságai diadalmat nem vehetnek. A hol az egyháztagok erősek a hitben, a munkás szeretetben, ott a társadalmi intézmények virágzása biztos; ott a közjólét, a polgárok megelégedése jó alapon nyugszik, az erkölcsök tiszták. A mely országnak polgárai a most felsorolt erényekkel ékeskednek, annak jelene s jövője is a boldogság fényétől ragyog; s bár ellenség támadjon ellene, egyesüeítt erővel diadalt arat s megzavart nyugalma ismét helyreáll. Az anyagi jólétnek a szorgalom és takarékosság mellett alapja az általános műveltség, melynek kiinduló pontja a vallásos erkölcsi nevelés, koronája a keresztyén élet. A hol a hit, a jó erkölcs hiányzik: ott a nemesebb) érzelmek nem találnak otthonra. A vallásos erkölcsi nevelés már a bölcsőnél veszií kezdetét. Az anya — ki szivének vérével táplálja kisdedét — nem is sejti talán, hogy gyermeke, keblének, melegétől nyeri a legelső sugárt, mely a léleknek szunnyadó/ erejét életre kelti, ajkának szelíd mosolya önkénytelenül mosolyra, készti az édes anyai tejtől nedvesült piciny ajkakat is. Az altató édes dal, mely szendergésbe ejti;, megtalálja útját a dobogó szívhez, s gyökerét képezi ott', a fej'ődő korban nyilatkozó első érzelemnek, midőn az: anya Isten nevére tanítja, midőn a minden jók adójához: fölemelkedni ekképen oktatja: »Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál édes gyermekem !< A példa vonz, nevel s kitörülhetfen nyomokat há'gyaz emberi szívben. Azért kell a neveléssel foglalkozóknak mindenekben példányképül tündökölni. S minél több jót s minél gyakrabban lát a gyermek, annál biztosabb a siker. A mi előttünk mindennapi, az megszokottá lesz : a megszokás pedig természetünkké válik és így akaraterőnk a jónak, szépnek gyakorlásában annyira megszilárdul, hogy azon a kísértés ördöge nem vehet győzedelmet. Hogy a vallásos érzés, a tiszta erkölcs népünk szivében erős gyökeret verjen, arra nézve a tanító-egyletek nagyon sokat tehetnek. Nemcsak azért, mivel ezeknek tagjaitól hivatalos állásuknál fogva is megvárja, sőt megköveteli a társadalom, hogy e tekintetetben is példányképül tündököljenek úgy tanítványaik, mint a felnőttek előtt; hanem azért is, mert mint erkölcsi egyesületnek