Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-08-01 / 31. szám

Melyben e szavak állanak a többek között: Az angol és walesi gyakran independensnek nevezett congregationalis egyházak a következő tanokat isteni tekintély folytán vallják* és azután * hiszik, hogy nincs lelkész avagy gyülekezet, a ki tagadná e tanokat, bár mindenik szabadon követheti saját nézetét*. Évekig volt ez a decleratio kinyomatva évkönyvük kezdő lapjain nagy betűkkel. Most pedig apró betűkkel, hátul mint függelekképen jelenik meg az ugyanazon hivatalos kiadványban. Soha sem gondoltak arra, hogy az a decleratio egyéb legyen declaratiónál, hogy náluk az legyen, a mi 39. cikkely az angikán egyházban. De mégis kijelentése volt ez abbeli hitüknek, hogy »nincs lelkész, nincs egyház*, a mely elvetné azokat. És most inkább csak régészeti értéke van. Egy holt theologiának a beteg maradványa. Van benne azért elég, a mi ma is elfogadható, figyelmet azonban nem abból a tekintetből érdemel, hogy tételei igaz volta felől vitázzunk, hanem hogy mennyire megváltozott theologiai magatartásunk. A kálvinizmus hanyatlása. Egyik nagy változása a szemle alá vett kornak a kálvinizmus hanyatlása az angol szabad egyházban. E korszak kezdetén a congregationalisták — bár voltak egyes kivételek — egészben véve kálvinistáknak nevezték magukat. De kálvinizmusok szelíd és mérsékelt volt, sok engedményt tettek, a szigorúságot enyhítették. Immár kevés congregationalista vallja magát kálvinistának. A bibliai kriticismus. A beállt változás sok részben nyilvánvaló és meglepő. Mert például a korszak kezdetén a Szentírás szószerinti ihletettsége csaknem egyetemes nézet volt. A német itészet mint veszedelmes kétkedes kizáratott az angol földről. De azért a magasabb itészet munkálódni kezdett, Baur és »korszakalkotó* methodusa hatása alatt. Körülbelül két nemzedék ideje alatt Baur módszere e'jutott az értelmes olvasókhoz és meghonosodott náluk. De egyszersmind az alapító extravagans elméletei kevés hitelre találtak és nálánál sokkal józanabb álláspontot foglalnak el. A magasabb kriticizmus mai napig fentartotta magát. A Colenso controversia. Korszakunk közepe táján állt elő a Colenso controversia. Dr. Colenso natali püspök kiadta a penteteuch historicitása felett való kételyeit. Könyvét hevesen megtámadták. Meg kell vallani, hogy műve negatív irányú volt. Azóta sok írásmagyarázó megpróbálta a kérdés pozitív megoldását. A conclusiókat elfogadták Oxfordban és Cambridgeben. A skót egyetemek megijesztenék atyáinkat, bár sok nézetet anticipáltak már az előző idők kevés hitelre talált tudósai. Nem lehet mondani, hogy a vallásos közönség nagyon meg volna elégedve. A kriticismus egyik eredménye, hogy a jelen nemzedék előtt új és élő könyv lett, melynek isteni igazságai magasan fölötte állanak a történeti itészetnek. Csak jobban tudjuk becsülni a Szentírást. A modern gyengeség és erő. Kétségkívül aggasztó fölbomlás jött folyamatba a theologiába, a melyet nem lehet örvendetesnek találni. Határozatlanság és hallgatás uralkodik most ott, a hol a régi lelkészek határozottan szólottak. A régibb theologusok egészen bizonyosak voltak a szentek és a bűnösök örökkévaló sorsáról. Vita támadt az örök büntetés felől és White Edwardnak a »Krisztusban való élet«-ről való nézete felől, mely harc nagy körültekintéssel vívatott meg. A királynő uralkodásának kezdetén az összes evangéliumi egyházakban úgy tekintették az evangéliumot, mint az üdvnek világos és jól artikulált tervét. Ma már nem tárgyalják a kérdést a régi logikai erővel és e határozatlanság egyik eredménye, hogy sok lelkész alig tudja magyarázni az elégtétel tanát. Sajnálatos, hogy sok helyen már nem a kereszt az igehirdetés nagy és kimagasló központja. Pedig annál nagyobb és szívre hatóbb igazságot hirdetni nem lehet, minthogy Krisztus meghalt a bűnösökért. Másrészről azonban új és meleg érdeklődés Jézus Krisztus iránt, az ő személye és földi élete iránt. A mit legfényesebben igazolnak dr. Dalénak a congregationalisták közgyűlésén tartott elnöki megnyitója, továbbá dr. Hortonnak és dr. Watsonnak e tárgyban írt munkái. Már pedig ez a hitnek az igazi fellegvára és midőn a Krisztus Jézus iránt támadt érdeklődés mellé veszszük vallásosságunknak igazán humánus és gyakorlati irányát, népünk jóléte iránt való érdeklődést és a hittérítés újra és nagyban fellendült munkáját, vájjon nem kell-e hálásan vennünk Istentől, hogy sok vészen és viharon keresztül a nagyobb szabadságra és egy dicsőbb jövőre vezérelt el bennünket? A haladásnak a története szerencsésen összeülik a »gyémánt jubileum« ünneplésével. Szeretett királynénk képessége, magán és nyilvános életének nemes és tiszta volta, a vallás terén való vezéreink iránt való érdeklődése bátorítanak minket elhinni, hogy ő maga is örömmel, rokonszenvvel látta uralkodása alatt a vallásos élet haladását. A cbristian world után a—s. RÉGISÉGEK. A dunántúli ág. hitv. ev. egyház 1596-diki hittanának előszava s a eoneordiát aláírt papok névsora. (Folytatás.) Minek utánna a felséges Isten az ő választott eszköze által Luther Márton által az ő anyaszentegyházát a pápistaságnak Aegiptomábul megszabadította1

hirdettette is az ő idvességes evangyéliomának igéjét, legelőször Saxoniában, a hol Luthernek lakása volt. De a miképpen az ő szent fiát nemcsak egy nemzetiségnek, hanem a széles földön való minden népeknek küldte vala: azonképpen az ő evangyéliomának égő szövétnekét is a mi időnkben nemcsak Németországban, hanem egyéb nemzetségek között is meggyújtotta. Mert igaz az, a mit szent Pál mond Isten felől,2

hogy ő nem kivánjasenkinek elvesztét, hanem inkább akarja, hogy mindenek megtérjenek és üdvözüljenek. Mely is akaratjárul Istennek szent Péter is 3

ugyanezen értelemmel teszen vallást. Sőt Ő maga az élő Isten is azt mondja : élek én Isten, nem akarom a bűnös embernek halálát, hanem hogy megtérjen és éljen.4 Abbul az Istenek hozzánk való jó akaratjábul lett, hogy ez a mi édes hazánk sem maradott az evangyéliomnak tündöklő világossága nélkül, hanem ez előtt nem sokban hatvan esztendővel kezdte itt is hirdetni Isten az ő 1 Széljegyzeten: Anno 1517. — 2

Széljegyzeten: I. Tim. 2. — 3

Ugyanott: I. Pet. 2. et 3. — 4

U, o. Ezec. 18. et 33.