Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-07-11 / 28. szám

összejövetel tervezője, főfő rendezője baráti meleg szívvel üdvözölte a megjelenteket. Innen még élő két tanárukhoz Kiss János és Tóth Dániel urakhoz mentek tisztelegni, a kiket egyúttal a társasebédre vendégül is meghívtak. — 11 órakor pedig boldogult tanáraik sírjait keresték fel és koszorúzták meg egyenként Itt Szabó Zsigmond győri lelkész a következő beszédet mondta el: »Azon az úton, melyet életútjának neveznek, megálltunk egy pillanatra. A szélrózsa minden irányú küllőiről visszatértünk erre a pontra, a melyről 30 évvel ezelőtt érettségi bizonyítványnyal kezünkben, a remény duzzadó vitorlájával szivünkben, az élet bizonytalan vizére kiindultunk. 30 év az ember életében nagy idő; közülünk többeket csöndes emberekké tett; minket pedig, kik még fent evezünk, annyira megviselt és elváltoztatott, hogy alig ismerünk egymásra 30 évvel ezelőtt ifjak, telve ideálimussal, lelkesedéssel, az élet és világ naiv felfogásával; most — túl a delelőn — már-már öregek vagyunk, ősz vagy őszülő fürtökkel, talán szakadozott vitorlával, tépett reményekkel, mindenesetre tapasztalattal, világ- és emberismerettel gazdagon. Összejöttünk, hogy elmondjuk egymásnak 30 év alatt, hol jártunk, mit tettünk, mint a hogy a szülői háztól sokáig messze távol járt testvérek hazalátogatva elmondják egymásnak örömüket, bánatukat. De teljes volna-e ami társaságunk tinélkületek, nagynevű néhai professoraink ? hiszen a mivé lettünk, Isten után nagyrészben nektek köszönhetjük. Sajkánkat a nagy útra ti szereltétek fel evezővel, vitorlával, horgonynyal, delejtüvel, útravalóval, hogy a sziklákon össze ne törjünk, az örvényekben el ne merüljünk, viharban az erőből és önbizalomból ki ne logyjunk. Fájdalom tiveletek már csak e csöndes országban találkozhatunk. Tarczy! ki világot gyújtottál előttünk a számok sötét labirintjában s hatalmas szellemeddel meghordoztál minket földön, égen, a végetlenség rejtelmes világban. Bocsor ! ki megismertettél a világ folyásával, nemzetünk történetével és soha nem hamvadó lángra lobogtattad keblünkben a honszerelem tüzét. Vált! ki játszva kalauzoltál az élő és holt világ szindús birodalmában, s áldott gyermeteg kedélyed derűjében megfürdött szellemünket fel-felfrissítetted a terhes, unott napi munka közben. Szilágyi! Róma és Athén bölcse te, Cicero, Demosthenes és Cato egy személyben. Még most is érezzük az illatot, melyet Flatium virágos mezején beszívtunk; még most is szájunkban az íze a nektárnak, melyet az Olimpon mulató Istenek asztaláról nyújtottál nekünk. Szabó Károly! a szorgalmas, önmagát is folyton képző tanár mintaképe te, ki a nemzeti költészet és irodalom, mint saját házunk világos kertjében s a bölcselet szövevényes útjain jártál előttünk. Keblünkben emelt szobrotokból 30 év vihara csak egy porszemnyit sem volt képes lesodorni. Ti nem haltatok meg, csak nyugodni tértetek; a halhatatlanok pantheonjában díszhelyet váltottatok magatoknak. Az emlékezés lobogó fényében itt álltok előttünk, glória-koronával ragyogó gigászai a szellemvilágnak — s minél előbbre haladunk útunkon s minél közelebb jutunk hozzátok, annál magasabbra női nemes alakotok a csak anyagiak után futkározó mai törpe világ felett Itt állunk előttetek, hogy beszámoljunk nektek, mint egy szent aeropágnak, a talentumokról, a mikkel útra bocsátottatok bennünket. Eljöttünk, hogy soha nem halványuló hálánk szeretetünk és kegyeletünk összehordott virágaiból koszorút fonjunk fényes homlokotok köré s tele agassuk pantheontokat, a melylyel — bármi távol járjunk is — az emlékezés aranyszálával állandó összeköttetésben vagyunk. »Dicséret, dicsőség az egek urának*, ki adott titeket nekünk! »tisztesség és haladás* nektek, kiknek oly sokat köszönhetünk! Koszorúink alatt legyen nyugalmatok csendes; koszorúink felett legyen emléketek áldott!* A gyönyörű beszéd az előadó pompás előadásával igazi mély és maradandó hatást tett úgy a kedves tanulótársakra, mint a városból jelen volt azon csekély közönségre, a mely valahogy hirét vévén a dolognak, csupán a maga jószántából ment ki. Bizony nem bánta meg, sőt nagyon örülhetett, hogy e néhány magasztos és ünnepélyes percnek részese lehetett. A társasebéden valami igazán több mint földi örömöt adó volt minden egyes felköszöntőnek a színezete, az az íze, a mi az alma mater iránt való odaadó, áldott szeretet juttatta lépten-nyomon eszünkbe. Többször felköszöntötték a jelenvolt veterán tanárokat; a főiskolát, mely a »szabadon tenyészik*, mély értelmű jelszó alatt erős, edzett, szabadságot és világosságot szerető férfiakat nevelt. Felköszöntötték és sürgönyileg üdvözölték egyházkerületünk püspökét és főgondnokát, valamint főiskolai gondnokokat is. Többször kifejezték azt az óhajukat is, hogy 10 év múlva ismét találkozzanak. (Hozza Isten őket!) A társasebéd végeztével Barthalos István szőlőjébe rándult ki az egész társaság, a hol vidám nóta, pohárcsengés, majd terített asztal mellett, a páratlanul szives házigazda jó példáját követve sötét estig vigadott. Hazajővén : megtisztelte látogatásával azt a kedves táncestélyt, mit az érettségi vizsgát most letett ifjak rendeztek ; a 30 évvel későbbi ifjúság! E táncestély kiváltkép érdekes volt Rácz Gyula úrra, mivel az ő hasonnevű fia is most fett érettségit. Ezzel az estével aztán véget ért a találkozás. Hazamentek. A viszontlátás igazán örömteljes volt; egytől egyig jó egészségben, férfikoruk teljes erejében vannak; túlnyomó részük igen jelentőségteljes helyet foglal el a társadalomban. Valóban büszke lehet rájuk főiskolánk. Különösen méltányolták Baditz Ottónak, a nagy festőművésznek megjelenését és méltán. . . így látva egymást; az elválás se volt nehéz. Azzal a jó reménységgel mondtak Isten hozzádot egymásnak, hogy újra fognak találkozni. Adja Isten! Szívből kívánja igaz tisztelőjük Kiss József.