Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-07-11 / 28. szám

A mi igazság — igazság; minden jelenség érzékeink útján jút a tudatba s az idegek központja az agy. De semmiféle elfogadható tapasztalat nem erősíti, hogy tehát az értelem nem egyéb, mint az agyvelő. Sőt tudunk, olvastunk eseteket, midőn nagysúlyú agyvelő alacsony értelmi életnek volt eszköze s az agyvelőnek nem a súlya, hanem finomsága, összetétele, szilárdsága az értelem főtényezői. Igaz, hogy Ribot sok példát összehalmoz az értelmi működés különböző mezejéről az átöröklés törvényének megállapítása céljából, de e példák nem annyira a lelki átöröklést igazolják, mint inkább, az érzéki szervek egyikmásikának a folytonos figyelem és gyakorlat által megerősödését, a mely ideg aztán saját működését a többiek rovására erősebben gyakorolta, sőt az utódban is érvényesült. Vegyük p. o. a halló idegeket. A hanghullámok minél többször mozgásba hozzák, gyakorolják, rendszeresen élesztik, annál inkább alkalmas lesz az összhangzatnak, mint világtörvénynek, közvetítésére, s az így, mintegy kijátszott ideghur, az utódban is fejlettebbé alakul a többi idegek rovására s képesebbé saját munkájának végzésére. De a túlfeszítést nem bírja meg s ha az utódban is túlságosan gyakorolják elvégre elgyengül s még a rendszeres működést is megtagadja. Könyvünk is állítja, hogy a valamiben kiváló családok 5—6 nemzedéken túl elenyésznek. Elnyövi a lélek az idegeket mint a jó hegedűs sok hurt eltép, de azért ő maga megmarad s új húrokat rak fel. Szóval minden tiszteletünk mellett is, semmiféle józan ok nem kényszerít minket annak elhivésére, hogy a lelki élet oka a testi szervezet. Sőt ellenkezőleg, sok megfigyelés, tapasztalat, tanulmány és az emberiség legszentebb érdekei, azt hangoztatják, hogy e »négylábú tan* nem a való igazság és így nincs mit tőle félni; még ha »a ma élő francia filozófusok egyik legtekintélyesebbike* hirdeti is ex cathedra e tudományt. Andrássy Kálmán. ISKOLAÜGY. Magyar nemzeti műveltség. Az országos középiskolai tanár-egyesület győri közgyűlésén tartott elnöki megnyitó beszéd. Tisztelt közgyűlés ! Dolgozni jöttünk, nem pihenni e szép és virágzó városba, melynek fejlődése, mint örömmel látjuk, lépést tart országos fejlődésünkkel, az a lelkes vendégszeretet, melylyel fogadtak bennünket, bizonyságot tett a felől, hogy eleven érzék, meleg érdeklődés hatja át közhaladásunknak legfontosabb tényezője, a magyar iskola ügye iránt. Ennek az ügynek munkás szolgálatára sereglettünk össze itt ily nagy számmal, végezni a nekünk legkedvesebb dolgot, a hivatás dolgát.: az iskolák kapuinak bezárása után is dolgozni az iskoláért. Egyesületünk valósággal soha buzgóbb, nagyobb s eredményesebb munkát nem végzett, mint ebben az esztendőben. A tánárság érdekében működhetett talán egyébkor több szerencsével: itt a siker föltételei csak részben vannak az ő kezei között; de bizonyára soha sem végzett munkát ez az egyesület, melyből a magyar tanár képe tiszteletreméltóbban emelkedett volna ki, mint ez idei tevékenységéből. Fényes bizonyságot szolgáltat ez ügyszeretet, a hivatás komoly felfogása és átérzése, minden egyéni érdek félretételével a közügy iránti lelkes odaadás tekintetében, a magyar középiskolai tanári karnak emelkedett erkölcsi és paedagogiai álláspontjáról. Egyre szaporodó és népesedő köreinknek, tanártestületeinknek, bajtársainknak azt a szerény s úgy a felvetett eszmék, mint az értékes adatok tekintetében oly becses munkásságát értem, melyet a középiskolai tanterv-revizió ügyében kifejtettek. E munkának csak egyetlen mozzanatára legyen szabad ezúttal ráutalnom, arra az egyre, a melyre nézve tanárvilágunkban szinte egyetértés látszik uralkodni s mely ép ennélfogva a paedagogiai közmeggyőződés erejével lép már legközelebb döntés elé. Miben jelölhető meg röviden ez a közös törekvésünk? Abban, hogy jelen tantervünk fel forgatása s a fejlődés megzavarása nélkül, inkább csak egyik vezérgondolatának batározottab kifejtése és rendelkező érvényesítése által középiskolánk egy lépéssel tovább segíttessék annak a feladatának sikeres megoldására, hogy magyar nemzeti műveltséget alapítson, terjeszszen, ápoljon. Nem az elégületlenség törekvése az, hanem a nemzeti munkaösztöné. Mitsem kívánunk bontani s az alapvető munka iránt teljes tisztelettel vagyunk ; csak tantervünknek a magyar nyelvre és irodalomra, a magyar történelemre, a magyar földrajzra s a magyar közintézményekre vonatkozó részleteit továbbfejleszteni a szintén tovább fejlődött viszonyoknak azokhoz a követelményeihez képest, melyekkel ma szemben állunk. A kérdés már körülbelül hét-nyolc éve van szőnyegen és sokat meg volt vitatva. De azt hiszem, nagy fontosságánál fogva megérdemli, hogy ez alkalommal is szenteljünk neki néhány percet, igyekezzünk eloszlatni minden fölmerült vagy fölmerülhető aggodalmat, mely törekvésünknek paedagogiai és művelődési értékét illeti. Annál könynyebben megtehetjük, mert nézeteim szerint, ezek az aggodalmak félreértésen alapulnak. Hogy igyekezetünkkel retrográd, az európai műveltségnek meg nem felelő, a közös emberi kultur-céloktól távolodó irányba tereinők közoktatásunkat?! Egyetlen tekintet meggyőzhet bennünket arról, hogy nincsen a nyugati civilizáció egész világában műveltség, mely nemcsak jelleménél, hanem tartalmának jelentékeny részénél fogva is vagy angol, vagy francia, vagy olasz, vagy német, szóval nemzeti műveltség ne volna. De ugyanez a tekintet egyúttal bizonyossá tehet abban is, hogy nincs nemzeti műveltség Európában, mely magába ne foglalná a közös emberit, mert akkor nem műveltség, hanem műveletlenség volna. Mikor magyar nemzeti műveltséget emlegetünk, nem kívánunk sem elmaradást, sem elzárkózást a nyugattól: ellenkezőleg, minél gyorsabb emelkedést és minél hathatósabb részességet az emberiség nagy, közös kulturmunkájában. Mert a nemzeti műveltség sem többet, sem kevesebbet nem tesz, nem tehet, mint a közös műveltséget abban a formában, a mely nekünk legmegfelelőbb s a melynél fogva legkönnyebben és legigazabban sajátunkká tehetjük; a közös műveltséget ama vonatkozások kiemelésével, melyek reánk nézve legfontosabbak s ahhez képest leginkább fölvilágosítók; a közös műveltséget, azokkal az ismeretekkel kiegészítve s azzal a szellemmel hatva át, melyek saját valónknak megértésére, megbecsülésére és érvényesítésére képesítenek.