Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-07-04 / 27. szám

1. N. I. úr jónak látja azt a gyanúsítást ereszteni szélnek, mintha Szűcs Sándor értekezleti jegyző úr ismert tudósítása, melyben tagadja, mintha az értekezlet a »kimondó*-féle határozatot hozta volna, alólírott, mint a visitáció egyik tagjának befolyásolása folytán látott volna napvilágot. Ezt mint méltatlan gyanúsítást teljes joggal visszautasítom. Hivatkozom nagytiszt, esperes úrra s általában azon lelkész urakra, kiknél mint visitator jelen voltam, hogy igyekeztünk-e őket nézetváltoztatásra bírni ? Tettünk-e többet, mint hogy leginkább esperes úr megkérdezte, ott voltak-e azon az értekezleten s micsoda határozatokat hoztak? Meglepő volt az igaz, hogy a legtöbben úgy nyilatkoztak, miszerint a »kimondás* nem történt meg, csak értekezlet után volt róla szó, és hogy tudósító úr a tulajdonképeni értekezletnek csak vége felé érkezett, s hogy »a nagy füst gerjesztés* (mely tudvalevőleg nem száraz fával történik) indítványa már csak a barátságos beszélgetés közt fordult volna elő. Nekünk ahhoz semmi közünk. Az azonban bizonyos, hogy úgy az elnök, mint a jegyző a többször idézett határozat kimondását határozottan tagadják. Ám ezt intézze el tudósító úr azokkal. De engem ne támadjon méltatlanul, mert én elmefuttátásaira ügyet sem vetek vala, ha tudom, hogy azt az értekezlet »nem mondá ki*. Hogy én felolvasásomban nem egyedül a néppárttal való revíziós kacérkodást kárhoztatom, hanem azokat, kik a papság jövendő jobb sorsáért küzdenek, ezt a jóakarat egy porszemével bíró ember felolvasásomból ki nem magyarázhatja. Tény, hogy a tudósítás revíziós részét az általam ismert lapok közül egy tényleges, két titkos ultramontán lap: »protestánsok a revízió mellett* címmel átvette és hosánnával kürtölte. Tény, hogy felolvasásom közlése e Lapban a vizitáció végén kezdődött, s hazajövetelem után fejeződött be, s így ez a siklósvidéki értekezlet tagjaira hatást nem gyakorolhatott, a tudósító ur szerént való »visszaszívásra® vonatkozólag, melylyel tagtársait megtiszteli. Végre, várjuk meg a siklósvidéki értekezlet jegyzőkönyvének megjelenését (melynek késedelme valóban csodálatos). Ha a »kimondó* határozat benne lesz, nemcsak fentartom az értekezésemben mondottakat, hanem a mi értekezletünk azt tárgyalni is fogja. Ha hiányozni fog belőle, úgy sajnálom, ha a látszat félrevezetett bennünket. A mit megírtam, azt fentartom, mert feltételhez van kötve. Pirulni érte, egy szaváért is, nincs okom. De N. I. úr szenvedélyes kitörései ellenében nem védekezem. Mire is volna az jó? Nekem, ez ügyben ez az utolsó szavam. Nagyváty. Morvay Ferenc, ref. lelkész. NEKROLOG. Filó János. 1823—1897. Egy, az Úr szőllőjében csaknem félszázadon át hűségesen munkálkodott agg lelkipásztornak — a valódi tehetséget lankadatlan buzgalommal egyháza javára fordított papnak — a magyar reformált Sión egyik fényes egyháza lelkészének, a sors viharai által rövid idő alatt háromszorosan megtépett családi életfa ledőlt törzsének koporsója köré gyülekezett mult hó 14-én. Szentes város és vidéke ezrekre menő, résztvevő serege. E napon temettük el Filó Jánost. A nemes munkásságban eltöltött szép mult, fényes tehetség és az élete végére nehezedett súlyos lelki és testi szenvedések, egyiránt megérdemlik, hogy emlékének egy lapot e helyen is szenteljünk. Filó János 1823. nov. 10-én született Losoncon, néhai Filó János és néhai Szentpétery Zsuzsánna köztiszteletben állott szüléktől. Tanulását szülővárosában kezdte, a hol úgy a gimnáziumi, mint a bölcsészeti és jogi tanfolyamot kitűnő sikerrel bevégezvén, Kecskemétre ment hittanhallgatónak. Kecskemétről a theologiai tanfolyamnak ugyancsak kitűnő sikerrel elvégzése után Tabajdra ment akadémikus rektornak. 1850-ben az első lelkészképesítő vizsgát letevén, abai (fehér megye) segédlelkész lett, onnan pedig 1853-ban visszatért Kecskemétre, az akkori dunamelléki püspök, Polgár Mihály mellé. Mikor Polgár Mihály 1854-ben meghalt, sírjánál olyan szívből jött és szívhez szóló gyászbeszédet tartott, hogy méltán érdemelte ki a jelenvolt egyházi és világi előkelőség teljes elismerését. Főnöke halála után annak özvegye mellett h. lelkészkedett, az elhunyt püspök úri családjának nagyrabecsülése és az egész, nagygyülekezet osztatlan tisztelete és szeretete mellett. A nagy cholera idején, 1855. aug. és szept. hónapjaiban. mikor a kecskeméti másik rendes lelkész, Mihó László is elhalt, egymaga szolgálta ki testvéröcscsével, az akkori ugyanott gimnáziumi tanárkodott, Filó Lajos jelenlegi nagykőrösi lelkészszel, példás odaadás mellett, nemcsak az ev. ref., hanem az ág. hitv. ev. testvéregyházat is, melynek lelkészi hivatala akkor szintén üresedésben volt. 18o6-ban a kecskeméti theol. akadémián a ker. hites erkölcstan helyettes, 1857-ben pedig ugyanazon tanszék rendes tanára lett. 1858-ban érte őt, mint theol. rendes tanárt Kecskeméten, a szentesi ev. ref. egyház megtisztelő meghívása, a melyet elfogadván, az iskolai év befejeztével, ugyanazon év július havának végén, Szentesre jött, s augusztus 1-én mint r. lelkész beköszönt és hivatalát elfoglalta. Nejével, már gyászoló özvegyével, Gaal Rózával (volt abai ref. lelkész Gaal Sándor és Kovács Zsuzsánna szülék leányával) 1856 szeptember 4-én lépett házassági szövetségre Abán. Mely házasságból származott, gyermekei: f Lajos, Róza (özv. Zámpory Pálné), f Tihamér és Laura, férj. Szathmáry Ernőné. Filó Jánost, mint lelkészt, mély és alapos tudás, lankadatlan szorgalom és bámulatos munkabíró természet jellemzi.