Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-07-04 / 27. szám

vonalban, mint az oldalágon tapasztalható valamennyi visszaütési tüneménynek. Egyébiránt világos, hogy e formulák nem tarthatnak igényt arra, hogy teljes magyarázatát adhassák egy oly subtilis és bonyolult tüneménynek, mint az átöröklés. Csupán az volt a célunk, hogy kimutassuk, miszerint szük felfogás lenne, ha csak két nemzedékre szorítkoznánk s hogy az egyes esetek kevésbbé látszanak csodálatosoknak, ha öszeségökben nézzük azokat. Azt is ki akartuk deríteni, hogy mily bámulatosan szívós jellemet mutat az átöröklés. Törvénye az absolut átszármaztatás s azért szünet nélkül, szakadatlanul küzd, mindazon gátló körülmények ellen, melyek őt gyöngíteni, vagy megsemmisíteni törekesznek; mi közben persze, sokat veszít erejéből s anynyira elforgácsolódhatik, hogy szinte azt hihetnők, végképen elenyészett. Ha aztán mégis olykor a századik emberöltőben újra megjelenni látjuk, csakugyan gondolkodóba ejthet bennünket. Elmondhatjuk, hogy az átöröklés is igazolja a maga módján ezt az igazságot: semmi sem vész el. Legyőzhetlen szilárdságú, SZÍVÓS állandóságú jellemével úgy tűnik föl előttünk, mint azon számos és eltéphetetlen kötelékek egyike, melyek által a mindenható természet bennünket a szükségességbe belezár«. Azonban a törvény alól kivételek is vannak. Vizsgálja a kivételeket, melyek »oly számosak és kirívók, hogy első pillanatra az eltakaró rétegek a törvény meglételét is kérdésessé teszik <. Tapasztalati tények bőven állanak rendelkezésünkre, midőn bámulva szemléljük, mennyire elüt az utód testben, lélekben egyaránt. Az a kérdés: e kivételek gyengítik-e, vagy erősítik a szabályt ? Szerzőnk magyarázza e kivételeket. Tudományos kutatók észleleteit, véleményeit, bőven állítja élénk s végeredményében oda nyilatkozik, hogy »az átöröklés a törvény. Ez végtelenszámú tapasztalatok összegyűjtött s általánosított eredménye. A tények igazolják, hogy a szülött és szülő közt mindig csak egyedi különbség van és a jellemvonások óriási nagy része mindig öröklődik. Az átöröklés a tulajdonságok legnagyobb részére nézve mindig érvényes, de sohasem minden tulajdonságra nézve. Úgy hogy az átöröklés alól, habár az törvény, mindig vannak kivételek <. Az eddig előadottak után következik a tanúság. A legfontosabb, különösen ránk papokra nézve, vallásos gondolkodásunkat és valláserkölcsi tevékenységünket illetőleg. Az átöröklés oly élettani törvény, mely nemcsak megőrzi a meglevő tulajdonságokat, hanem szerez is új tulajdonságokat s ezeket folyvást átadva, a haladás törvényévé válik. Tehát nemcsak egyszerűen ismétel végnélkül, hanem tökéletesít. »Azt tartjuk Herderrel — mondja szerző — hogy az emberiség oly részeghez hasonlít, ki sok előre-hátra tántorgás 'után, utoljára is célhoz jut«. E tántorgó haladás, vagy hullámszerű mozgás jelentkezik több, nevezetes történelmi családoknál, kiket följegyeztek s kimutatták, hogy 4—5 nemzedéken át felemelkedik, leszáll s elenyészik, illetve tehetségei mintegy szétoszlanak, mint tengerből felszálló párák, hogy nagy terület termékenységét mozdítsák elő. Nemcsak egyes családoknál, hanem népeknél is e törvény mutatkozik. Felhozza a görög szellemet, melynek emelkedése és sülvedése nyomon kisérhető s legérdekesebb tanulmány-tárgy a világtörténelemben. Aztán részletesen tárgyalja az átöröklés következményeit : lelki-, erkölcsi- és társadalmi tekintetben. Egészen természetes logika, hogy ha lelki tulajdonságainkat az átöröklés törvénye folytán, örököltük és e tulajdonságok szaporíthatok, kell egy pontnak lenni, honnan az átörökölhetőség kiindul. Semmiből semmi sem lesz. A valami tehát megvolt, a kezdet kezdetén, a midőn elindult a végtelen fejlődés útjára. Kitől indult el? és hogyan indult el? az a lelki tehetség-parány; ez már a találgatások útvesztőjébe vezet. Érdekes elméleteket olvashatunk könyvünkből, hol a nevesebb származástani elmélet bölcsei mintegy találkozót adnak egymásnak. Elnököl közöttük Darvin, a nagy atyamester. Mindannyian abban mesterkednek, hogyan kerüljék ki a Lélek által megállapított, egyedül észszerű princípiumot: Istent. Ugy félnek e névtől, mint valami nagy gonosztevőtől s inkább nevetséges és gyerekes bypothesiseket szorongatnak, a helyett, hogy kimondanák: omne mitium a Deo. Ez azonban nem volna tudomány! Még érdekesebb az átöröklés erkölcsi és társadalmi következményeiről olvasható fejtegetés, találgatás. Az erkölcsi szabadság, és ebből származó erkölcsi felelősség föltétele, melyen épülhet, mint fundamentomon, a társadalom biztonsága, e könyv szerint, merő ábránd »s oly kevéssé tudományos, hogy nem érdemli meg a megvitatást^ »Föl kell tennünk — mondja a szerző — hogy minden új születésnél, egy sajátos teremtési aktus létesül, a mely minden teremtménybe beleönti jellemének és személyiségének csiráját; vagy föltennünk, hogy e csira az előbbi nemzedékek produktuma és szükségképpen folyik a szülők természetéből és a nemzési tény körülményeiből*. Szerinte ez utóbbi föltevés a helyes. Semmi személyiség, így aztán erkölcsi jellemünket — ha erről egyáltalán lehet szó — elődeink határozzák meg s pedig oly erővel, hogy ezzel szemben erkölcsi szabadságról, környezet^nevelés befolyásáról alig lehet szó. A nevelés vagy nevelő intézetek, csupán társadalmi forma, minden jelentőség nélkül. A kik alaptehetségeket örököltek, azok minden ellenhatás dacára is, előrehaladnak. A legtöbb híres ember életrajza azt mutatja, hogy a nevelésnek rájok nézve vagy semmi, vagy csak káros, legtöbbnyire kevés befolyása volt*. E szerint a társadalmi életben jelentkező szokások, intézmények sem valamely önkéntes, meghatározott, értelmes jelenségek. Család, erkölcs, jog, kötelesség, törvény stb. csak mintegy önkéntelen, határozhatatlan, bonyolult erőnek produktumai az időben. S végeredményül azzal záródik a tanulmány, hogy az ember nemcsak testi szervezetére, hanem lelki rendszerére nézve is, még mindig megőrzi alacsony származásának kitörülhetlen bélyegét. Befejezésül, az átöröklésre vonatkozó hypothesisek