Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-06-13 / 24. szám

rövidebb versszakú énekek általában véve mind igen terjedelmesek. Az előbbiekből egy-egy énekben elég lenne 4—6, az utóbbiakból pedig 8 — 10 énekvers, csakhogy ezek kivétel nélkül jók és kifogástalan tartalmúak lennének. Egy-egy énekben ily terjedelem és tartalom a célnak teljesen megfelel, de a meglevő túlzott hosszú szövegtartalom fölösleges és nem igen használható. Az egyházi énekek alkalmiasságát tekintve — mindnyájan tudjuk, tapasztaljuk, hogy e tekintetben szerfelett nagy a hiány. Van 635 énekünk — s mégis egyes címeknél igen sok az általános tartalmú ének; ellenben a legtöbb címnél szerfelett kevés az alkalmi ének. Hogy többet ne említsek — az adventi, böjti énekek igen szűk keretbe vannak foglalva — oly annyira, hogy a fennálló szükségletnek. a gyakorlati alkalmazásnak egyáltalán véve nem felelnek meg. Használatuknál gyakori ismétlésekbe kell esnünk, pedig még az a nehézség is fenn áll, hogy maguk az énekdallamok sem elég változatosak és pláne valamennyi ismert, kedvelt, használt dallamú. Csaknem ezek a hiányok állanak fenn a karácsonyi, húsvéti, pünkösdi, bűnbánati és halotti énekeknél is. Sőt ezen kívül sok fontos cím van az énekes könyvben, de mégis alig van reá egy-két éneknél több szövegtartalom! Az egyházi beszédek tartalmához történő alkalmazás pedig e miatt — az énekek szövegét tekintve — igen sok fennakadásba ütközik. Szóval minden irányban igen sok a kívánni való és teendő, hogy énekes könyvünk korkivánalmainak, az igényeknek és a közhasználatnak megfelelő legyen! Az énekeskönyv alakja a gyakorlati használatnak részben megfelelő ugyan, de óhajtandó volna, hogy a vaskosságból egy jó részt apaszszunk; részint a papiros finomabb minősége, részint a túlterjedt sok és felesleges énekvers kiküszöbölése által. Ez esetben, míg egyrészről az egyes szűkkeretű alkalmi éneksorozatok kibővülnének, addig másrészről az énekeskönyv alakban és csinosságban sokat nyerne. A külalak és csinosság mellett szól a díszkiadású énekeskönyv, mely finom papirú s így jóval vékonyabb, pedig szoról-szóra ugyanazt foglalja magában, a mit a közönséges kiadású tartalmaz. Az énekdallamok tekintetében szerintem a szakértelemmel, műízléssel kiválasztandó legszebb, leghasználtabb 120 —150 énekdallam teljesen megfelelne a közszükségletnek, s bőven elég lenne arra, hogy minden irányban a hívek igényeit kielégítse. Óhajtandó volna, hogy az énekszöveg előtt a dallam hangjegvgyel láttassék el. Úgy szinte az énekeskönyvben hátul Jézus szenvedése és halála történetének tartalma — röviden összefoglalva — az egyes egyházakban használt, műízléssel szerkesztett dallamba foglaltassék — a szokásos, de eltorzított passió éneklés helyett — s a hangjegy ennek szövege fölé lenne irandó. A meglevő, de nagyrészben ismeretlen, nem igen alkalmazott és nagyon nehezen elsajátítható 232 egyházi énekdallam — nem a közhasználatnak, nem a köznép igényeinek való, mert ezen sok dallam alapos elsajátítása alig lehetséges, de a hitélethez, az egyház;, a templomi buzgósághoz — annyi nem is szükséges! Ezek voltak megjegyzéseim énekeskönyvünk jobbá, tökéletesebbé tétele tárgyában. Azt azonban nyomatékosan hangsúlyozom, hogy ág. hitv. ev. énekeskönyvünk ügyében az alapos reformot, a gyökeres javítást, a korszerű átalakítást, a műízléssel kiválasztott dallamok hangjegybe foglalását múlhatlanúl és mielőbb szükséges keresztül vinni! Vajha ez irányban a csaknem három évtizedi hosszú vajúdás végkép megszűnne és végre valahára az ág. h. ev. énekeskönyv korszerű reformja mielőbb eszközöltetnék, mint ez már rég megtörtént az erdélyi ev. ref. és az erdélyi ev. szász bittestvéreknél! Feyér Gyula., ev. lelkész. TÁRCA. A biblia és a halálbüntetés. (Folytatás és vége.) II. Térjünk át immár az újszövetségre. Kijelentésünk szerint az újtestamentomot az »ó«-val való összefüggésében fogjuk vizsgálni, de — ezt tevén — egyszersmind az »ó«-t »új«-jal fogjuk megpróbálni, még pedig mint igaz keresztyénekhez illik, magának Krisztusnak s az ő apostolainak kijelentései alapján. Nem egy bibliai hely igazolja azt, hogy Krisztus az ótestamentumi törvényt, melynek — mint maga mondá — nem eltörlése, hanem betöltése végett jött: Isten parancsának tartja. Állításunk megerősítése céljából vegyük vizsgálat alá Márk ev. VH-et, hol midőn a Farizeusok szemrehányást tesznek Jézusnak azért, hogy az ő tanítványai nem járnak az atyák rendelése szerint, az Úr a Farizeusok álnokságát megdorgálván, ezeket mondja: »Jól vagyon bátor, hogy az Isten parancsolatját eltörlitek, hogy a ti rendelésteket tartsátok meg« (9. v.) .... »Eltörölvén az Istennek beszédét a ti rendelésiekkel, melyet rendeltetek: és ehhez hasonlatost sokat cselekesztek«. (13. v.) Az Idvezitő Mózes törvényeit itt világosan »Isten beszédé«-nek, »Isten parancsáénak nevezi. Semmi kétség tehát, hogy vájjon az ótestamentomnak a halálos vétség büntetésére vonatkozó kijelentései nyernek-e általa szentesítést. Csak ne feledjük el azt, hogy Jézus itt a Farizeusokkoz beszél, kik nem tartoztak tanítványai, követői közé, kikkel folytatott vitájában tehát nem hozhatta fel a maga »új tan*-át, hanem csupán az ótestamentomra lehetett hivatkoznia! Hangsúlyoznunk kell ezt azért, mert bár Jézus világosan kijelenti, hogy a törvény és próféták betöltése végett jött, de egyszersmind nyomatékosan kifejezi azt is, hogy istenországának itt a földön való megalapítása képezi küldetése célját s hogy nem akar új foltot vetni a régi ruhára s nem akarja az új-bort avult tömlőkbe önteni, hanem mindent új, erősebb alapra szándékozik fektetni. Teljesen megegyezik ezzel Pál tanítása, hogy mi keresztyének nem törvény, hanem kegyelem alatt élünk s a héberekhez írott levél ama szép gondolata, hogy nem a tapasztalható hegyhez, hanem amaz új Jeruzsálemhez járultunk. (Héb. XII. 17—22.) A hegyi prédikációban nyomatékosan utal Krisztus arra, hogy míg egyfelől az ótestamentumi törvény és parancsok értelmében akar eljárni és tanítani, másfelől épen azok által egy egészen más és sokkal magasabb mérté-