Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-06-06 / 23. szám

munkáit nem követhetné: ott gyönyörűséget el nem érne, ítéletét nem tehetné, onnan egyszersmind minden szépséget ki tagadna. És ez volt már az oka, hogy a természetnek bölcsura, a ki e világi dolgokat nem magáért, hanem az emberekért teremtette, azokat az embereknek épen úgy íteletekre, mint szemek eleibe kitette; olyan természetet engedett nekik, hogy ott keressenek s találjanak szépséget, valahol a szép megegyezésben mégis az egymástól megkülönböztetett dolgok a természeti ékességben féljebbfeljebb mennek; maga a maga teremtésit egymást megkülönböztető díszekkel ki characterizálta s hogy megismertessenek egymástól, mintegy kiliberiázta. E tészi azt a széprendet, melyet látunk az Istennek teremtési között, mely ha nem volna, szépséget nem tudnánk s mint akármely alávaló dolgokról, a legszebbekről is úgy ítélnénk. így bizony nem kicsinnyé nevelte az okos lélekkel felruháztatott teremtéseknek is rendének szépségét, hogy az Isten a midőn kisebb kisebb elmebéli ajándékokkal s más affele szép virtusokkal felruháztatott embereket sokakat hozott elé azok között egy-egy különös szépségű, csudálkozásra igen méltó nagy elmét, valóságos derék embert is támasztott, ki a kisebbekre a maga fényének dicsőségét, nem különben mint a nap a kisebb csillagokra ki boesátgatná, kisugároztatná és a maga ékességének megkisebbülése, csonkulása nélkül amazokét nevelgetné. Csuda bizony, hogy az ilyeneket az Isten embernek meghagyta, mégis épen angyali elmével s virtusokkal ékesítette fel, és így az egyébiránt egymástól sok grádicsokkal, lépésekkel megkülönböztetett két rendét az okos lelkeknek — az angyalokét és az emberekét — ezek által egybe láncozta, szorosan egybe kötötte. Augustinus mondotta igen bölcsen, hogy az Isten olyan felséges légyen a nagy dolgokban, hogy azonban nem kisebb az ahicsonokban; de mégis a midőn a kicsin majd minden érzékenységet megcsaló dolgoknak mesterséges alkotmánya egybe rakatá nagy bölcseségét: akkor a nagy dolgoknak szemlélése az emberi elmének nem tudom micsoda nagy felséget, dicső méltóságot terjeszt eleibe úgy annyira, hogy a nagy dolgok inkább vezettenek bennünket az isteni felségnek és hatalomnak megismerésére. De sokkal inkább az okos lelkek rendében ha elnézek egy valóságos bölcseséggel, magasan járó gondolatokkal az Isten útainak megesmerésével és egyéb minden bútet feljül muló ajándékokkal gazdag lelket, egy valóságos nagy elmét ott találom az isteni hatalmat bölcseséggel egyetemben és így nem gondolok egy felségesebb theatrumot az Istennek dicsőségének kinyilatkoztatására, mint egy valóságos derék ember, egy nagy elme. Nem csalatkozom meg azért abban, ha azt mondom, hogy az Istennek mindenekben magát kijelenteni akaró dicsősége is volt az oka, hogy néha-néha valóságos derék emberek, nagy elmék álljanak elé. De ha még is ezi a dulgot szemesebben megvizsgálom s az Istennek minden teremtésit elnézem, azt is meggondolom egyszersmind, hogy az Istennek mintegy szokása légyen, hogy e világot kétféle sorsú emberekkel plántálja be, kik méltósággal, tehetséggel sok lépésekkel egymástól messze vannak, kik által a maga dicsőséget nyilván valóvá tegye; már tovább nem csudálom, miért támaszt néha az Isten valóságos derék embereket is, nagy elméket is e világra Mert a mint a gazdag a szegénynek ügyének felsegélésére, az erősek erőtlennek mentségére: úgy a valóságos nagy tudományú ember a gyenge elméknek építésére rendeltetett, hogy ez az dicséretes szolgálat lenne mind a virtusnak gyakorlás^, mind az egész emberi nemzetet egybefoglaló lánc. Egy ilyen derék embert kiván továbbá sokszor a hazának ellenségitől való megszabadítása, a hazafiaknak állapotjoknak, boldogságának előmozdításai az erőszakot sokáig nem szenvedhető igazságnak, ártatlanságnak patrociniuma, oltalmazása; egy mindeneknek javukra használó jó tanácsadás: egy hamis okoskodásnak minden igazságot meg'ámadó szemtelen tudákos embernek megcáfoltatása, melyekben egy valóságos derek ember úgy forog, hogy úgy járnak minden ő ellenségi ő vele, mint jártanak a csillagok a nappal, kik midőn egytnássai felettébb vetélkednének és az ellenkezést épen hajnalig nyújtanák, feljővén egyszer a nap reájok, hirtelen mind eloszlanak, oda lennének. Minden kétségkívül helyezhetett dolog azért az, hogy az ilyen derek embereket az Isten az ő teremtési közt való szép rendnek megtartására, dicsőségének kinyilatkoztatására, nagy dolgoknak végbevitelére és különös szolgálatokra állította eleitől fogva s állítja ma is elé, hogy a mint a testi dolgoknak rendiben, a hol az Istennek nem látszik ki koránt is oly nagy dicsősége, mint az okos lel kekben, mégis vagyon a drága Kövek közt gyémánt, a gyöngyök közt unió, a csillagok rendében egynap: úgy legyen az okos lelkek közt is egy hivatalos remek munkája az Istennek, egy valóságos derék ember. Egy szerencsétlen sorsok által előre az uralkodásra készíttetett Cyrusnak ; már harminc esztendős korában majd az egész földet meghódoltató nagylelkű Sándornak; az erkölcsöket s embereknek szivöket tudós praescriptivval gyógyító Socralesnek; esküvését megszegni nem akaró s hazáját elárulni nem tudó Regulusnak; a tisztességtől eltávozni, hajlani nem szerető Fabriciusnak, az Isteneket másokkal való jóltételben követő Marcus Antonius Filosofusnak példájában feltaláljátok Sz. H. ha keresitek az olyan derék embert. De a midőn azoknak életeket vizsgáljátok, úgy tapasztaljátok. hogy azok közül a nagyobbak, kik érdemmel s méltósággal a többit meghaladták: életekkel kipótolják; mert nagyobbára midőn még céljokat el sem érték, elkezdett dolgokat nem végezhették, a világot jól meg sem ismerhették s már életeket véletlenül letették. Cassius római ember szokta vala minden dolgok iránt kérdezni: cui bono? Mi haszna van? Itt is talán, a midőn a nagyérdemű embereknek hirtelen halálokat és ilyen szép égő fáklyáknak véletlenül lett elakivásokat látná, méltán kérdhetné: cui bono ? Mi haszna, hogy az Isten őket e világra behozta, ba innét ismét olyhamar visszaszólította, hogy az atyának és anyának örömére támasztotta, ha őket az ők halálokkal megint oly hamar megszomorította, hogy a haza, a vallás, az igazság s törvény oltalmára előállította, ha ezen oszlopokat oly hirtelen mellőlük elrántván ingadozó állapotra juttatta; hogy minden jóknak reménységét ő bennek megfundálta, ha már ismét megcsalatkoztatta és így bennek — úgy tetszik, sem az Isten maga, sem a haza célját el nem érte. Bizony, ha ezt a dolgot egy Istent nem ismerő atheus vagy egy mindeneket a természet folyásának változást nem ismerő törvényének alája vető stoicus filosofus, akár olyan ember látná egy epicureus, ki azt hitette el magával, hogy mindenek ex eaeco et fortuito casu, vak szerencséből s történetből lesznek, ezen dolgon nem bámulna, épen nem csudálkoznék, mert előtte egy valóságos derék embernek sziilettetése és hamar lett halála csak olyan, mintegy kénköves matériának a levegő égben lett meggyuladása s megint megaluvása. Ha továbbá egy isteni gondviselés iránt kételkedő, vagy egy isteni bölcs igazgatásnak útját jól nem értő ember szemlélné, az Istennel talán szembe állana, vélle perlekednék és zúgolódna. De ha egy keresztyén nézi e dolgot, ki az Istent