Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-06-06 / 23. szám

»Meghallá Faraó is e dolgot és Mózest halálra keresteti vala, de elfuta Mózes Faraótól való féltében és lakozék Midiánnak földében*, olvassuk az Exod. II. 15-ben. Tehát szülőföldjéről idegenbe kellett menekülnie, a mint maga is mondja: »Jövevény voltam az idegen földön« (22. v.) Fel kell tételeznünk, hogy az Űr vezérlé Mózest s hogy ennek idegen földön való bujdosása nem Isten rendelésén kívül történt. És hogy Mózesnek Káinhoz hasonlóan menekülni kellett, ez — következőleg — ügy tekintendő, mint bűnének büntetése. Ismeretes, hogy az újtestamenlumban Mózes tette ügy van feltüntetve, mint a melyet elnyomatott honfitársaiért való buzgalmában követett el. (Csel. VII. 24—29. és Héb. XI. 24—27.) Ez azonban épen semmit sem változtat ama tényen, hogy Mózes az egyiptomi férfiút megölte. S a reá mért büntetés teljesen meg is egyezik azokkal a rendelésekkel és törvényekkel, melyeket ő később Istennek nevében hirdetett ki az izraelitáknak. A II. Móz. XXI. 12—14-ben ezt találjuk: »A ki valakit úgy verénd, hogy az meghaljon, megölettessék a gyilkos. De a ki nem leselkedett az ő felebarátja után, hanem az Isten vetette azt annak keze eleibe, helyet rendelek néked, a hova az olyan ember szaladjon. Mikor pedig valaki felebarátjára szándékozik és megöli azt álnoksággal, az én oltáromtól is elvonjad az olyan embert halálra*. Itt különbség van téve akaratlan és szántszándékos emberölés között. Az elsőnek büntetése száműzetés, a másodiké: halál. E különbségtételből világosan látszik a büntetésben beállott változás. Mert a Gen. IV. előadása arról győz meg bennünket, hogy Kain szántszándékkal ontotta ki testvérének vérét a nélkül, hogy Isten őt előre felhívta volna. Az újtestamentum is így birálja el az esetet. (I. Ján. III. 12.) Még élesebb a különbség, melyet a Deut. XIX. mutat fel. Az említett helyen azon parancsot adja az Úr az izraelitáknak, hogy Kanaán földén letelepedvén, a tartomány közepén különítsenek el három várost s >azok arra valók legyenek, hogy minden gyilkos oda szaladjon* (3. v.) A mit e vers egész általánosságban mond, a 4. s köv. így részletezik: »E pedig a gyilkosnak törvénye, a ki oda szalad, hogy életét megtartsa. Ki az ő felebarátját nem akaratja szerint öléndi meg és azt nem gyűlölte az előtt az e városok közül egyikbe fusson, hogy éljen*. Miután a 7—10 versek az egészet még egyszer nyomatékosan ismétlik; a 11— 12-ben következik az ellentét második része: »De hogy ha lejénd valaki, a ki az ő felebarátját gyűlölvén meglesi őtet és reá támadván halálra veréndi azt és meghalánd, ha futánd e városok közül valamelyikbe: Akkor annak a városnak vénei küldjenek el és vonják ki onnét és adják azt a megholt ember atyafiának kezébe, hogy ölettessék meg*. Habár tehát a büntetés Kain ideje óta változáson ment át, nem lehet megjegyzés nélkül hagynunk, hogy míg egyfelől az Ur maga méri Kainra a büntetést, addig másfelől Mózesnek is 0 adja az Izraeliták polgári és büntetőtörvényeit. Isten mindenekkel szabad, könyörülő irgalmát tetszés szerint mutatja meg; az ember (jelen esetben a felsőség) Isten szolgája. S a felsőség, mint ilyen, nem léphet Isten jogaiba, hogy szabadon osztogasson kegyelmet, valamint míg Isten magának tartja a jogot: az atyák vétkeit megbőszülni a fiakban, (Exod XX. 5.) addig ezt az embereknek megtiltja. Hogy Dávid a Saul maradékai közül hét férfiút kiszolgáltat a Gibeoniták boszújának: maga az írás kijelenti, hogy ez Isten akarata szerint és parancsára történt, mint Saul vétkeinek megboszulása. Itt tehát Dávid nem önkényűleg büntet, hanem Isten nevében. És midőn maga Dávid — megöletvén Hitteus Úriást — vérrel szennyezi be kezét, Isten nem a legsúlyosabb büntetést szabja a királyra, midőn Náthán próféta által ezeket mondatja: *Az Űr is elvette a te bűnödet, hogy meg nem halsz. De mindazáltal, mivelhogy nyilvánvaló káromlásra okot adtál az Úr ellenségeinek e dologban: a te fijad is, a ki lett néked, bizonynyal meghal.« (II. Sám. XII. 13—14.) íme ez esetben sem a halálbüntetés, hanem a 2-ik parancsolat nyer alkalmazást. Mindazáltal nemcsak azt jelenti ki az Úr Dávidnak, hogy Bethsábétől születendő fia meg fog halni (14. v.), hanem azt is, hogy a fegyver az ő házából soha ki nem szakad (11. v.). Isten irgalmat mutat Dávid iránt, míg Dávid késő öregségében nem tud nyugodtan meghalni addig (I. Kir. II 5—6) míg fia, Salamon meg nem igéri, hogy Joábon ki Abner s egyebek megölésével harci vért ontott a békességnek idején, ennek ki végeztetésével boszút vesz. így találjuk a gyilkosságot úgy .loab, mint később Jézabel (II. Kir. IX.) Joram (II. Krón. XXI.) Atália (II. Kr. XXIII.) Amasia (II. Krón. XXV.) esetében és egyébütt is vérrel megboszűlva. Ezek után vessünk egy rövid tekintetet a »Noé szövetségé*-re, melyre fentebb céloztunk. Kedvességet nyervén Noé égő áldozata, igv szól az Úr: »Nem átkozom meg többé a földet ... és többé el nem vesztem mind az élő állatokat, a mint most cselekedtem*. (Gen. VIII. 21.) Ez azonban nem az egyetlen változás, mely Istennek a második emberiséget vezető gondviselésében — az elsőtől eltérőleg — végbement, Noénak is, valamint Ádámnak hatalmat és uralmat ad az Úr a földnek vadai, az égnek madarai s a tengernek halai stb. felett, de az ember táplálkozási módját illetőleg nagy változást látunk a Noénak adott parancsokban. Nevezetesen míg Ádámnak ezt mondja az Úr: »íme adtam néktek minden maghozó füvet, mely vagyon az egész földnek színén és minden gyümölcstermő és maghozó fát: hogy azok legyenek néktek eledeltekre. A földnek pedig minden vadainak és az égnek minden madarainak és a földön csúszómászó minden állatoknak, a melyekben élő lélek vagyon, a földnek minden füvét adtam eledelekre« (Gen. 29—30.) Noéhoz így szól: »Minden mozgó és élő állat legyen néktek eledeltekre: mint e földnek füvét azoknak, azonképen adtam mindazokat néktek. De a húst az őtet elevenítő vérrel meg ne egyétek*. (Gen. IX. 3—4). így lőn az ember ez időtől fogva vegetáriánus húsevő. Ádámnak a maghozó füveket s gyümölcstermő fákat rendeli az Úr, míg a gyenge füvek élvezésétől — mint a melyek az állatok számára teremtettek — eltiltja; Noénak adja a földnek minden füvét s egyszersmind minden mozgó és élő állatot. Világosan kijelenti azonban az Úr, hogy »a húst az őtet elevenítő vérrel meg ne egyétek*, valamint »Bizonyára pedig a ti véretekért, melyben vagyon a ti élő lelketek, bosszút állok, minden vadállaton bosszút állok azért: és az emberen s minden ő atyjafián bosszút állok az embernek lelkéért.* Ha valaki az 5. és 6. verseket a 3. és 4-el összeösszefüggőleg — a mint hogy a legszorosabban össze is függnek — olvassa, azon következtetésre kell jutnia, hogy Isten itt Noénak nem annyira azt tiltja meg, hogy gyilkolnia nem szabad, mint inkább — a büntetés meghatározásával — az embereknek és állatoknak kímélését parancsolja meg, t. i. hogy az ember a kegyetlen mészárlástól tartózkodjék. Eme szavak »a húst az őtet elevenítő vérrel meg ne egyétek*, (7. v.) »bizonyára pedig a ti véretekért bosszút állok« (5. v.) és »A ki az embernek vérét kiontja, ember által ontassék ki viszontag annak vére« (6. v.) mind ugyanazon értelemben veendők. És ez