Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-05-23 / 21. szám

RÉGISÉGEK. Fogarasi Pap József emlékéhez.* Méltóságos Urak! Hazánk díszes oszlopai! Tekintetes úri rendek! Minden jeles virtusokkal ékeskedő Férfiak! Méltóságos, Tekintetes Úrasszonyok! Az asszonyi nemnek ritka ékességei! Tiszteletes Professorok! E nemes ref. Oskolának bölcs tanítói! A tisztességes tudományokban velem együtt magát gyakorló tanuló ifjúság! Minden renden levő szomorú hallgatóim! Mihelyen e szomorú gyászos oratori Szekben fel­állék, s elgondolám magamban azokat a napokat, melyek­ben nem régiben néhai kedves emlékezetű, de már a minden előknek közönséges útján elköitözött tiszteletes professor Fogarasi József uram, e tudós kathedrát betöl­tötte; bölcseségre tanító beszédével elméinket nem ter­helte, hanem inkább játszodtatta; füleinket nem fárasztotta kelletlenül, hanem természeti kedvességgel elegyült tudo­mányával s tanításával úgy tetszett, egészen elfoglalta ; sok alacsony lelkekkel a magok nemes eredeteket s nem célra lett teremtetéseket megérlettette ; sok aluszékonyo­kat a közönséges jónak munkálodására, előmozdítására serkentett; a régi filozofusok szemeteiből a drága gyön­gyöt felkereste; a magasan járó kérdéseknek eriben elrej­tett aranyat feltalálta, kiásta, most pedig már a halál köteleivel megkötöztetvén, nyelve szólani megszűnt,; ez a filozofiai kathedra megüresült: nem csak a mi Múzsánk serge, hanem az egész haza tudós népe gyászba borult; a nagy lelkek is meg csüggedtek; azok a reménységek is, melyek jó fundamentomon láttatnak vala állani, megha­ll yatlottanak. Midőn ezeket így elnézem s magamban elgondolom, nem cselekedhetem, hogy ilyen szókra ne fakadjak: Sic tudit in humanis divina potentia rebus; így szokott az isteni hatalom játszadozni az emberek dolgaival. Mert ime, a ki születésetői fogva a természettől vett elmebeli szép ajándékival mások felett igen ékeskedik vala; az alacson szemetező elméknek hagyott dolgokról magasbra emelkedik vala; az emberi okoskodásnak eleibe szabott határt, ha meg nem haladta, legalább mások felett minden kétség nélkül elérte; nem a bölcseséggel ellenkező indulatoknak szolgála, hanem a józan elmének tanácsa után hallgata ; a virtusnak templomán által a tisztesség­nek is dicsőséges templomába általméne; hazájától a di­cséretet, a külső országoktól pedig és azoknak híres aka­demiájoktól a dicséretnek még pálmáit és megérdemlett méltó jutalmait is elnyerte : Azt életének legszebb virág­jában véletlenül elszalasztok és elbocsátok azon az úton, melyről soha többé vissza nem hozhatjuk. Azt szalasztók el, a kit kedves magyar nemzetünk, nemzete dicsőségét országán is sokkal küljebb terjesztő virtussáért régen várt fénylő csillagának; a vallás nem színnel festett, hanem * Maros-vásárhelyi kollégiumunknak a mult században volt egy Fogarasi Pap József nevű filozofus és mathematikus tanára, ki a külföld előtt is oly ismeretes volt., mint ezen században Bolyai Farkas. A külföldi tudós társaságoktól kitűzött pályakérdésekre írt pályaműveivel többnyire elnyerte a jutalmat; ötször aranyérmet, egyszer ezüstöt és párszor dicséretet. Szép híre elhatott a császári udvarhoz is és II. József császár 1784-ben a pesti, akkor budai egyetemhez kinevezte filoz. rendes tanárrá. Mielőtt azonban felment volna, hirtelen meghalt Maros-Vásárhelytt. Sziyethi Gyula Mihály, Fogarasinak tanítványa, tartott fölötte gyászbeszédet a kollégium nagy tantermében, 1785. januárban. Fogarasi életrajzát halála százéves fordulóján, 1884-ben kö­zöltem volt Abafi »Figyelő<-jében »Az első protestáns tanár a pesti egyetemen* cím alatt s később 1885/86. ísk. évi Értesítőnkben. valósággal megpróbált kegyességéért tántorgást nem szen­vedő oszlopának oltalmazójának ; a fő Méltóságok különös nyájassággal magát kedveitető bölcs beszédeiért, discursu­saért hol barátjoknak, hol tanácsossoknak, a haza min­deneknek egyaránt fáradhatatlanul előmozdító igyekeze­tiért, közjóra igyekező s másokat is arra serkentő fiának; a tisztességes mesterségek a tudományoknak érdemét a dicséretnek sokszor nyert pálmáival nevelő munkáiért magok különös díszének; a tudományok műhelyében fog­lalatoskodó tanítványok elméket frissítő de egyszersmind szívetgyógyító tanításáért hiv Mestereknek s édes atyjok­nak méltán esmertenek és tartottanak. Elveszté azért ő benne a haza egy jó hazafiját; az atya és anya enge­delmes fiját; egy hiv pár élete kedves társát; a tanítvá­nyok szelíd természetű bölcs mesterét, tanítóját. Luget jam merito patria, luget senatus, luget cquestris ordo. Méltán gyászol már a haza, gyászol a tanács, és minden ne­mesi rend. Méltán bocsátanak szemeikből sürü könye­ket az ifjak, kiváltképpen pedig azok, kik a múzsák szállására vagy csak most köszöntenek be, vagy a pitvar­ból a belső kamarába is az alacsonyabb időtöltésiben alkalmatos tudományokról a jó embert, jó hazafit, jó ke­resztyént készítő tudományokra is által lépni igyekeznek vala. De mit használ, ha orcájokat szüntelen való köny­hullatással áztatnák is, mert am nevezetes három dolgon kívül: a szüzességen, az időn és az egyszer kimondott beszéden kívül, van negyedik is, a mi soha többé vissza nem hozattathatik: ez néhai b. e. T. Fogarasi József uram. Igaz ugyan, azt szokták mondani: Expletur lacri­mis. egeriturque dolor. Bús ember ! magadat hogyha ki sirhatod, Elmúlik legottan keserves bánatod. Én pedig Sz. H. tudván azt a forrást, melyből néhai b. e. tiszteletes férfiú, kinek most utolsó tiszteletet igye­kezem tenni, sokszor merített vigasztalásokat t. i. az isteni bölcs gondviselést és annak e világi dolgoknak igazgatá­sában magát mindenütt kimutató útját, nem vétek vélle, ha titeket odaigazítalak. Az is nem lészen illetlen, ha mi­dőn ezen boldogemlékű tiszteletes férfinak emlékezetét most is megújítom tiközöttetek, erről a nevezetes kér­désről beszélgetek: Mi az oka, liogy a kiket Isten külö­nösen kiválaszt, mások felett szép ajándékkal felékesít, nagy emberré tészen, s különös célra kikészít, azokat mégis nagy hirtelen, véletlenül, életeknek legszebb virágjában az életből kiragadja és a midőn nem is reménylenék, elszó­lítja ? hogy így a ki életének nagyobb részét e világban mind igen nevezetes kérdéseknek megfejtésében töltötte el; a most utoljára is hasonló nevezetes kérdésnek meg­fejtésével tiszteltessék meg, melyre ily véletlen, remény­telen halálával mutatott alkalmatosságot. És jóllehet tudom én azt, hogy egy nagyérdemű filosofusnak sok dicseretihez illendőbb lett volna, hogy egy filosofus álljon fel ez oratori székbe, a ki filosofusi pa­lástot, tudósokat illető köntöst vévén fel magára, egy bölcs filosofust az ő nagy érdemeihez és sok dicséreteihez méltóképpen irjon le. Azt is pedig tudom, hogy egy tudós személy, a kit még a Felséges Császár is, az a valósággal napnyugoti Salamon is megtisztelt, a külső országok tu­dósai is becsülni nem sajnállottak, egy tanítványának tisz­teletére teljességgel nem szűkült. Mindazonáltal ha a hall­gatók nem az oratornak Személyétől és annak érdemétől, a mely épen nincsen, mérik a tiszteletet, hanem annak belső indulatjától: hízelkedem méltán magamnak azzal, hogy egy tanítvány kedves Mesterének, tanítójának leg­nagyobb tiszteletet tehet. (Folyt, köv.) Koncz József.

Next

/
Oldalképek
Tartalom