Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-05-23 / 21. szám

kezett veszélytől is visszarettenve, ijedt félelmében ökölbe szorítja markát, a helyett, hogy kezeit az eke szarvára vetné: az ne nevezze magát apostolnak, ne képzelje magát szellemi vezérnek, holott a valóságban bórért szolgáló napszámos. A hű munkás nyomorát meglátja, szenvedéseit megszívleli a világ, mert tudja, hogy önhibája nem játszik szerepet sorsának elborult fordulatában; míg az erőszakos fenyegetőt legjobb esetben : kinevetik. A porban fetrengve, a nyomor árjában fulaclozva is tudnék örülni az emberiség legszentebb, legmagasztosabb eszméinek diadalán és ha kocsija testemen gázolna is keresztül, haldokló ajkam rebegve buzdítaná: excelsior! Nem, én többre becsülöm magyar protestáns egyházam hagyományos, szabadabb elvű iránytól áthatott érzetét, öntudatát, mintsem hogy káromlásnak ne tartanám azt a fenyegetést, hogy a negyedfél millió protestánst a reactio és ultramontanismus táborába, vagy annak közelébe is vezethesse a néhány ezer lelkész közül — egynehány. Ha tudnám, hogy az ezután következett fejtegetései a tudósításnak szintén az értekezlet köréből indultak ki, az államsegély módjára is lenne észrevételem. így csak annyit jegyzek meg, miszerint azt vélni, hogy az egyházak szükségeinek állami fedezése alatt azt értjük : hogy az állam minden meglevő, vagy ezután keletkezendő egyház élére szép fizetéssel ellátandó papot állítson, vagy lásson el : ily értelemben gondolkozni a legnagyobb naivitás lenne ós ettől az eszmétől várni orvoslást: ugyan hiábavaló reménykedés. Még csupán az értekezlet kimondott határozataihoz akarok szólani, melyeket csak részben fogadhatnék el. A tényleg kitért (jobban mondva : felekezetnélkülivé lett) valójában azért kálvinistának maradt egyénnel szemben a merev passivitás, sőt megvetés teréig menni oktalanságnak tartanám. Ne feledjük el, hogy ezek tulajdonképen csak a teher elől menekültek, ele szivük ós lelkük mi nálunk maradt. Hagyjuk meg nekik azt a reményt, hogy ők egykor, a megszokott otthonába vissza jöhessenek. Mert az bizonyos, hogy az egyházi adózás mai elavult, igazságtalan, keresztyéni minden szeretetet megtapadó rendszere a kitérésekkel csődöt fog mondani. Ezzel egyszersmind az új, Józusi elv ós szellem értelmében való rendezés szüksége természetesen fog bekövetkezni. Ám, meglássátok, hogy e tékozló fiak, kik a felekezetnólkülisóg sivár pusztájáról, éhségtől elepedt lelkünket nem egyszer fordították vágytól sóvárgó szemeiket az atyai ház felé, elibetek jönnek egykor és könyektől fuldokolva zokognak így: »vétkezem az ég ellen ós te ellened és nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hivattassam«. Eltaszítnád-e, nem lennének-e kitárt, ölelő karjaid a megtérő számára? Avagv nem kezdene-e felüdült erővel megujult egyházunk új munkamezőn és új kedvvel szebb és derültebb életet? Ezért mondom, hogy az értekezlet határozatait mind alá nem írhatom. Hogy a kitértnek gyermekét megkeresztüljük-e vagy nem, ez még vita tárgya sem lehet; mivel ők felekezetnélküliek ugyan, de keresztyének, s ha bármely keresztyén felekezetnek keresztelünk, elvi ok csak nem tarthat vissza attól, hogy nekik is — kivánatukra — ne keresztelnénk. Más dolog' természetesen, ha szorosan egyházi szempontból veszszük fel a dolgot, a mennyiben ezeket anyakönyveznünk következetlenség volna (ha a szülők meg nem egyeztek volna: nem is lehet) s végre azt sem tudnók, hova tegyük át anyakönyvezés végett. Azért, ós hogy a közösségből elszakadásuk némi következményeit érezzék is, hozzájárulnék ahhoz, hogy gyermekeiket meg ne kereszteljük, hanem a keresztséget a gyermekek át- vagy a szülök visszatérése idejére helyezzük kilátásba nekik. Azt azonban, hogy gyermekeik az iskolába ne bocsáttassanak, beható eszmecsere szüleményének nem tarthatom. Ezzel az egyház megmaradt tagjait keserítnők el, s kónyszerítnők a községi iskolaállítás költségeibe. Hadd járjanak iskoláinkba, ele fizessenek megfelelő díjt, melyet meghatározni a presbyterium van jogosítva. Épen így a temetőt — melyet a zsidóknak megnyitottunk — nem tartom előlük elzárhatónak és okszerűtlennek is vélem, mivelhogy azzal a község — mely nálunk egy az egyházzal — sújtatnék ismételve. Helyeslem ellenben a harangozás megtagadását, mely külső tisztelet a megmaradt hívőket illeti s a melynek feltótlen megtagadása a hívek önérzetére ép oly emelő, mint a milyen leverő a szerencsétlenre, ki nem szívesen nyugszik bele abba a gondolatba, hogy a teheremelóssel együtt jogai is megszűnjenek. Az egyházi szertartást azonban a konvent határozata értelmében megtagadni talán nem is lehetne, hacsak az előbbi elvet nem alkalmazzuk ; ón azonban határozott kérésükre a papi functiót (imát, oratiót vagy sírbeszédet) megengedhetőnek tartanám, mint a mely egy buzgó ós bátor igehirdető előtt nagyszerű lelkipásztori alkalom gyanánt kínálkoznék. Az úri szent vacsorában való részesedéstől egyszerűen és feltótlenül el kell tiltani. E sákramentum kiszolgáltató sáfára az egyház; ki ebből kilépett, kegyszereit önként hagyta el, s mondott le róluk. Hevenyében csak ennyit kívántam meg-