Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-05-16 / 20. szám

nálunk Comenius, Apáczai és a többi. Ezt az alapot az angol iskola ma sem adta fel. Nincs is ott »rabulismus* a disciplina terén, hanem az iskola az életnek, az élet pedig az iskola és kultura szolgálatában álló iskolának hű kinyomata. Reformáljuk tehát iskoláinkat a jelzett paedagogiai alapon. Ha a paedagogia, mint a tanulás könnyebbítésének műszere az élet szolgálatában álló iskolának fundamentuma: akkor a szegletkő nem más, mint a tanító, vagy hogy a mai címkórságos és rangfokozatos világban ne sértsünk senkit se. a tanár egyénisége. Fennebb tisztába jöttünk az iskola fogalmával. Jöjjünk most tisztába a tanító (tanár) subiectumával. Erre nézve az angol paedagogiai irodalomnak korábbi cikksorozatunkban már említett egyik legkitűnőbb művelője, Edivard Thring, (Theory and Practice of Teaching, VIII. 97.) a következő classicitással nyilatkozik: » A tanító első gondolata azok legyenek, a kiket tanítani kell; második gondolata azok legyenek, a kiket tanítani kell; utolsó gondolata azok legyenek, a kiket tanítani kell. A tanító subiectuma tehát a fejletlen emberi ész. A mit tanít, annyira nem az ő subiectuma, mint az orvosság, melyet az orvos ad a betegnek. Ha az orvosságtól hal meg a beteg, bizonyára a doktort tartják ostobának. A rossz tanítás is megölője lehet a léleknek, az ifjúság értelmének. »Ha a fiúk nem tanulnak, én vagyok a hibás* ez legyen a tanító maximája«. Az angol paedagogus eme tételével csaknem szórói-szóra való egyezőséget találunk a mi néhai Hunfalvi/ Pálunk ezen mondásában: »Meg lehet győződve a tanító, hogy mindannyiszor vét a természetes logika ellen, valahányszor a tanítvány őt nem érti*. (Nyelvtud. és Nyelvtanítás 35.). Mikor hát a mi tanító- és tanárképzőink feladataikat úgy oldják meg s a tanítói jelleget annyira pregnálják a jelöltekbe, hogy nekik első és utolsó gondolatuk csak a tanítvány leend; mikor tanítóink és tanáraink egészen identifikálják magukat növendékeikkel: akkor »a régi tömlőbe új bort öntöttünk*; akkor régi iskoláinknak hagyományos szellemét újítandjuk fel; akkor a lélektani alapon való tanítás fog dominálni új életre keltett »alma matereinkben*. Az ezen alapra fektetett tanítás princípiuma pedig abban áll, hogy valamint a testet, úgy a lelket is mozgásra kell tanítani, mely itt a tanuláshoz való illeszkedés. Az eljárás igen egyszerű. Mert a tanulóval csak azt kell érzékelhetővé tenni, hogy a tanulás arra szolgál, hogy könnyen tudjon gondolkodni. Arra kell őt vezetni, hogy lássa: gondolat a kezdete, gondolat a közepe, gondolat a vége minden munkájának; lássa továbbá, hogy a nyelv nem egyéb, mint az értelmes gondolat mozgás-tere, más szóval, a gondolat megtestesülése. A gondolat alapja a megfigyelés. A megfigyelésre pedig legkitűnőbb anyag az anyanyelv. Az igazi nevelés az anyanyelvet használja fel arra, hogy általa észlelni, gondolkodni és szabatosan kifejezni megtanítson. S csak mikor ez a művelet be van végezve, térhetünk át az idegen nyelv tanítására — mondjuk mi is Thring-gel együtt. Nézzük most a dolgot a maga természetes megjelenésében. A pólyából kikerült gyermek 3—4 év alatt megtanulja anyanyelvét jól beszélni. Mert látja, hogy neki a beszélés lehető, hogy neki a beszélés kellemes; hogy neki a beszélés hasznos dolog-, és az eleinte síró-rivó, azután gyügyögő gyermek csakugyan megtanul beszélni. Ellenben a rossz módszerrel vezetett iskolás gyermek azt látja, hogy neki a nyelvtanulás lehetetlen; hogy neki a nyelvtanulás kellemetlen; hogy neki a nyelvtanulás haszontalan dolog. És az ily növendék nem is tudja az idegen nyelvet addig megtanulni, míg tőle azt kívánjuk^ hogy az ismeretlent ismeretlenből, a latint s illetőleg a franciát vagy a németet például, a magyar nyelvtan tudása nélkül tanulja! E tekintetben ne hivatkozzék senki se azokra a régi igőkre, mikor az iskolákban magyar nyelvtant vagy absolute nem, vagy igen keveset és fogyatékosan tanítottak : s mégis megtanultak latinul. Igen, mert az akkori időkben úgyszólván a latin volt az anyanyelv. Arra se hivatkozzék senki, hogy a kik soha iskolába nem jártak és elszármaznak idegen helyekre: megtanulnak németül, franciául, olaszul stb. Igen, mert az ilyenek ott olyan helyzetbe jutnak, a minőben van a fennebbi »pólyából kikerült gyermek*, a ki a környezettel való beszélgetés rendjén okvetetlenül megtanulja azt a nyelvet, a melyet hall és a melyre rá van szorulva. Éppen azért feltétlenül igazat kell adnunk Hunfalvy Pálnak, mikor azt mondja, hogy: »Én csak azon a nyelven, a melyet tudok, fejezhetem ki a logika szabályait s értelmezhetem az általános mondattant; nem pedig azon a nyelven, melyet tanulni akarok, melyet még nem tudok.* Ha tehát el nem vitathatólag, minden kétségen kívül áll, hogy az a helyes methodus, mely az érthetőről megy az értelmetlenre, a megismertből az ismeretlenre: nem lelki gyilkosságot követett-e el a tanuló értelmén a lefolyt fél évszázad tanterve és utasítása, midőn modern nyelvek társaságában pláne kihalt, nehéz nyelvek (latin-görög) rendszeres grammatikáit adta oda fokos könyvekben a még alig fejledező, gyenge értelmű tanuló kezébe — a ki anyanyelvének nyelvtanát vagy sehogy sem tudta, vagy még nem tudta? Melyik müveit nemzet indult el valamikor a valódi nevelés útján, hogy idegen nyelveket sajátítson el, mielőtt saját anyanyelvét nem tudta arra használni, hogy általa gondolkodni, észlelni és magát szabatosan kifejezni tudja ? Félre hát azzal a tantervvel, a melynek beosztása és utasítása szerint a magyar nyelvtannak párhuzamosan keli haladni: gimnáziumban a latinnal, reálban a franciával, polgáriban a némettel, s ezen felül még más idegen nyelveket is megkezdett, mielőtt a magyar nyelvtan tárgyalása be volna végezve, pl. a gimnáziumban a németet a III. osztályban, a mikor a latin mondattannal kapcsolatosan a mayyar nyelv rendszerét is csak ekkor rendeli a tantervi beosztás és utasítás! Es tűzre a mai tankönyvekkel, a melyek — tiszteieta kivétel alá tartozó kevésnek! — »rendszereseknek* vannak elnevezve, de a legnagyobb rendszertelenségben leledzenek; »magyarul* vannak írva, de legtöbbje úgy, hogy bajba kerülne azokat jó, tiszta magyarságra lefordítani! Ezen állításunk — azt hiszszük — nem alapszik elhamarkodott ítéleten azután, hogy e Lap f. évi 2—6. számaiban az általunk bemutatott tankönyvekkel a t. olvasóknak is alkalmuk volt megismerkedni. Mert ha joggal ostobának tartja mindenki azt a doktort, a ki olyan orvosságot rendel vagy ad be a betegnek, a melytől az belehal: mi módon igényelheti a jó, bölcs és tudós jelzőt iaz a tanterv, az az utasítás, az a methodus és az a tankönvv-író, a mely és a ki megölője a léleknek, az ifjúság értelmének"? Már pedig meg van írva az evangéliumban, hogy: »Ne féljetek azoktól, kik csak a testet ölik meg. de a lelket nem ölhetik meg; hanem inkább féljetek azoktól, kik mind a testet, mind a lelket elveszthetik*. (Mát. X. 28.). Ezért perrhoreszkáltuk jelen cikkünk keretében a paedagogia ellenes iskolát, a névleges tanítót avagy tanárt, a természet-ellenes methodust, a rossz és túltömő tantervet, és utasítást, végül az emészthetetlen és terjedelmes tankönyveket. Ellenben ezért, óhajtottuk a tantervi revízió helyett a gyökeres új rendszert, illetve az iskolák szellemének reformációját.