Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1897-05-09 / 19. szám
tanítása: »Úgy szóljatok és úgy cselekedjetek, úgy mint, kik megítéltettek a szabadságnak törvénye által*. Szívek, lelkek, kik szomjúhozzátok a boldogságot, éhezitek a szabadságot, nyissátok fel amaz örök kútfejeket, ott az űzött boldogságnak nemcsak árnyékát, hanem élő valóságát megtalálhatjátok a szabadság által; abban a szabadságban, a melybe a Jézus szeretete, a Szentlélek ereje vezetett . . . >Mert a hol pedig az Úrnak ama lelke vagyon, ott van a szabadság*. (II. Kor. 3, 17.) — Nincs a tudománynak az a mélysége, gazdagsága, a mely felérne az élet tudományának egyetlen lapjával . . . Lobogó fáklyájának szemeinket kápráztató világossága nem ér fel az evangéliumból felénk áradó Isten szerelmének egy fénysugarával; hisz e fény nem kialuvó, mint a fáklyafény, hanem tartós, örök; fényessége nem vakító, de jóleső, túzessége nem perzselő, hanem áldásos, átható, mint az igaz szeretet melege. — Mennyit becsmérelték a keresztyén theologiát, mennyit gúnyolták, az evangéliumot fenhéjázó elmék; és mégis melyik tudomány az, a mely mindenkoron megdönthetetlen marad? Melyik könyv az, a mely — repüljenek felette bár el ezredévek — megáll örökké, boldogságot, békességet árasztva a szívekben? E könyv mindenkor ugyanaz marad s értéke csak növekszik az idővel. . . Mert tartalma az Istennek beszéde, mely mindenkoron szent igaz marad. Sok igehirdetőnek fülében csendülhetnek meg újra ama szavak: »Bolondozol te Pál?« . . . Felel az evangélium: »A keresztről való tudomány, jóllehet azoknak, a kik elvesznek, bolondság, nékünk pedig, kik megtartatunk, Istennek hatalma*. (I. Kor. 1, 18.) Ki bízhat az emberi ész bölcseségében? ki bízhatna akkor, amidőn ítéletének igazságát elhomályosítja a-rosszakarat, a hiú ember gyarló önzése? Becsméreli az ige bölcseségét, mert tisztább, tökéletesebb, mint az övé; mert minden szaván ott van a tökéletesség pecsétje. Mind hiába ... »A mely bölcseség pedig onnét felül vagyon, először tiszta az, annakutána békességes, mértékletes, engedelmes, teljes könyörületességgel . . .* (Jakab 3. 17.) Az embernek egyik kötelessége lévén az, hogy lelkét romlatlanságban megőrizze, megnemesítő erőket keres. De a gyarló elme tudományánál keresse ? .. . Olyan tudománynál, a mely elmúló, mint az ember földi élete ? Korántsem. A megváltó, megnemesítő tudomány csak egy lehet: Az Ige, mert egyedül ez az örökkévaló tudomány. Oly felségesen fejezi ki ezt az apostol hittől áthatott szava: »... Minden test olyan, mint a fű és az embernek minden dicsősége, mint a fűnek virága; megszárad a fű és annak virága elhull : De az Úrnak beszéde megmarad örökké!* (I. Péter 1, 24. 25.) Ha Isten megváltót küldött e világra, megváltót, kiben az ő lelke lakozék, az ő egyszülött Fiát, akkor a megváltottaknak csak egy tudomány lehet zsinórmértékük, megerősítőjük: a Megváltó beszéde, tudománya, a mely egy az Isten beszédével. Ámde, a ki nem hiszi el, hogy Istennek beszéde az a könyv, melyet csak oltáron, vagy szószéken lát, a helyett, hogy ismerné, olvasná, hogy higvjen a Megváltóban, Isten kegyelmében ? Ezért olyan elterjedt a hitetlenség, a cégéres bűn, mert az Ige igazságát, erejét nem ismerik s nem ismerik el. Nem látják, vagy eltaszítják a kegyelemosztó, kinyújtott kezet. — Korunk ideges izgatottsága, bűnökben keresett és abba fulasztott gyönyöre bizonyítja, hogy az Ige ismeretét megvetve, nem tudnak felemelkedni addig, hogy megnyugodjanak az Úr szent akaratán s e helyett elkeserednek, bűnbe sülyednek, mikor ott világol felettük az Isten szerelmének fénye, az igaz ösvény világa, az Ige. Ezért nincs erős vallásos élet, kivált a művelt társadalomban, ezért találják kötelességszerű, természetes bűnhödésnek és büntetésnek az öngyilkosságot; ezért nyilatkozik meg oly ridegen a szeretetlenség. Magasztalják a jótékonyság megható példáit? De e világ előtti jótettekből hányat cselekedtek hivalkodásból? — Hányan vannak, a kik az embert istenítik és merészen vetnek el minden segedelmet. Az embert tartják legerősebbnek ? . . . Pedig a bűn is, a mely Isten fényessége előtt megsemmisül — sokkal erősebb, mint ők. Hányan vannak, a kik Istent csak csapásaiban ismerik ? Bizony sok az eltévelyedett juh . . . sok az aratni való s kevés az arató. Nagy célok, nagy küzdelmek várnak az emberre itt e földön. Boldogsága, nyugodalma pedig szinte le van téve kezében. Ha az életre vivő keskeny örvényen jár, élete nem lesz hiábavaló. Isten sohasem hágy el, csak mi maradjunk hívek ő hozzá. S ki lehetne más hű. mint a ki éhezi és szomjúhozza az igazságot ? Vannak erkölcsi szabályok, melyek e ÍÖldi életre szólnak, s melyek emberek alkottak. Élnek is velük a sírig. Es azontúl? . . . Számukra semmi sincs De az ige világossága, biztató szava épen a sírnál, a halálnál nyújtja Gileádnak balzsamát. Az igéből fakadt hit az, mely meggyőzi a halált; megszabadít azon emésztő, fajó gondolattól, hogy hiábavaló a földi boldogság, öröm, hiszen mindennek vége a sírüreg lészen. Óh hány tépelődő elmében fordult meg e gondolat: nincsen-e segítség? Ide vagyunk kötve a földre, a röghöz, mely majd befedez ? Az élet zajába, az öröm kacajába belévegyül a síri szellő zúgása. Épen a könvekben kifakadó öröm, s a boldogsággal eltelt szív heves dobogása közben szólal meg az észben az intés: »Mementó mori!« S nincs segítség? Hiába ostromolja az ember a földet, hiába a tudomány büszke fényessége, a kincsek adta gyönyör: a vég egy s kétségbeejtően sötét. Rázza, tépi a lenyugzott lélek kötelékeit, szabadulni akar, üldözi az őrjítő tudat, a megsemmisülés tébolyító érzése. Es íme az emésztő, égető, de tisztító lelki harcban a halál tudatának kínzó érzelmei között derengő világosságot ád a menny szelid sugara, mely éltető fényével a kegyelem derűjét árasztja a földre. Miként a fény az égen álló napból jő, úgy a vigasz s békesség áldása, a lelki világosság, szabadulás öröme is a mennyből száll alá. A fáradt ember enyhülésért a természet kebelére vágyik, mert Isten művét látja benne; a megfáradt lélek hova fordulhatna inkább, mint a szentíráshoz, a melyben magát Istent látják lelki szemei ? S hol az örök béke, az áldott megnyugvás, ha nem Ő mellette ? Ekkor, az Ő benne való megnyugvásnál fakadhat fel a sziv hálaadó szava: »A te jóvoltod nagy én rajtam és megszabadítottad az én lelkemet a mélységes koporsóból* (Zsolt. 86. 13.). Nincsen talán ember, a kinek ajkára nem jönne, ha csak egyszer is, a haldokló költő végszava: »Több világosságot!« Érzitek, hogy szürkülő homályba révedeznek szemeitek ? Tekintsetek az evangéliumra. Oly meggyőző igazsággal, az ítélet isteni erejével állítja élénk a fényt és árnyat; az igazságot és bűnt; az örök boldogságot s a pillanatnyi kárhozatos gyönyöröket, hogy a kő is megindulna. Épen az ige az, mely a sokszor kőnél is keményebb emberi szívet meglágyítja, jobb útra téríti; mert nem e világnak lelke árad benne széjjel, hanem a megtartó irgalomé. Bár minden embernek »mellette, szájában, szivében vo1 - Ige*. Bár mindenkinek szive
