Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-01-10 / 2. szám

ő az emberiség megváltásáért szenvedett, meghalt, alászállá a poklokra, feltámadott, mennybe ment és ül az Atya jobbján mint Úr (3, 17—22). Krisztus szenvedéséből az a kötelesség háramol a hivőkre, hogy ők is tűrve szenvedjenek és a bűnre nézve létezni megszűnjenek, azaz haljanak meg a bűnnek, hogy éljenek Isten akarata szerint (4, 1—2). A szenvedések elől ne úgy igyekezzenek elmenekülni, hogy a pogányok romlottságában elmerüljenek, mert lett légyen már elég a testiségnek való szolgálás a múltban: hanem gondolják meg, hogy élők és holtak egyaránt számadással tartoznak; ez alól nincs felmentés, minthogy az evangélium a holtaknak is hirdettetett, hogy idvezülhessenek (4, 3 — 6). A harmadik szakaszban (4, 7—15, 11) szól először is a hívőknek kölcsönös társas viszonyáról. Tekintettel ugyanis a közelgő utolsó időre, legyenek buzgók az imádkozásban, az atyafiúi szeretetben, a szolgálatkészségben és hivatásuk teljesítésében (4, 7 — 11). A hitpróbáitatás végett rájuk bocsátott szenvedéseken ne ütközzenek meg, mert azok Krisztus minden követőjére nézve megannyi tisztító és üdvös célzatú eszközök gyanánt tekintendők. Csakhogy ne erkölcsi hibáikért szenvedjenek, hanem a hitért. Es akkor ne resteljék a szenvedést, sőt magasztalják érte Istent; nyugodjanak meg az ő akaratán, jót cselekedvén (4, 12—19). Az 5 ik részben közelebbről az öregekhez, azután az ifjakhoz, végül az olvasókhoz fordul intelmeivel. Az elöljárók készséget, ügyszeretetet és példányképül szolgáló életet folytatva őrködjenek a gondjaikra bízott nyáj felett (5, 1—4); az ifjabbak engedelmeskedjenek az öregeknek, általában mindnyájan alázatos szívvel bízzanak az Isten gondviselésében és erős hittel, éberséggel álljanak ellen a Sátánnak (6—9 v.). Záradékul vigasztaló igéret (10. v.) s a levél írására vonatkozó megjegyzés olvasható (12 v.), aztán üdvözlés és áldáskivánat (13, 14 v ). d) A levél olvasói. A levél címiratában jelzett olvasók kilétére vonatkozólag háromféle nézetet különböztetünk meg: a) Az egyházi atyák közül Origenes, Hieronymus, Athanasius, Olcumenius és társaik abban a véleményben voltak, hogy az eklektoi parepidémoi diasporas alatt zsidókból lett ker. hivők értendők. E nézethez csatlakoztak Erasmus, Kálvin, Grotius, Bengel, Semler, Húg, újabban Weisz Bernát. Fronmüller s mások is. b) Augustinus és Cassiodorus ellenben a címzett olvasókról úgy gondolkoztak, hogy azok előbb pogányok voltak s e felfogást osztotta Luther, Wetstein Bőhme és újabban több kritikus, c) A jelen század isagogusai és exegetái pedig jobbadán arra az álláspontra helyezkedtek, mely szerint az illető atyafiak alatt zsidó és pogány keresztyéneket, szóval vegyes származású hívőket kell érteni. Így Eichorn, Schott, Guericke, Steiger; míg Bensőn, Michaelis, Credner egykori proselitákra gondolnak a címirat nyomán Ad a) A kik tisztán zsidókból lett keresztyénekhez intézettnek tartják e levelet, felfogásukat következő érvekkel támogatják: a) diaspora szerintök 1, l-ben jelzi a Palesztinán kívül eső pogány államokban szétszórtan élt zsidók összeségét, b) az az ó-testamentumi színezetű felfogás, mely a levélen végig vonul, aztán a benne előforduló ó-testamentomi képek és műkifejezések, valamint az Izrael vallási intézményeire vonatkozó célzások (1, 10—12; 3, 5—6; 3, 20), továbbá a közbeszőtt és már előlegesen ismereteseknek feltételezett ó-szövetségi idézetek (1, 24; 2, 7, 9, 10) mind arra vallanak, hogy e levelet zsidó származású szerző zsidó eredetű keresztyéneknek szánta a nélkül, hogy ennek elolvasása elől a pogány keresztyéneket elzárta volna. Ad b) A kik pedig Augustinus alapfelfogásához csatlakoznak, azok a címiratot akként magyarázzák, hogy az abban jelzett hivők nem a szent földön lakó lelki Izrael diasporáját alkotják, azaz nem a pogány világban szétszórtan élő zsidó keresztyének, hanem csakis azok között lakó jövevények, parepidémoi, a kik mint nem született zsidók, a szétszórtságban a zsidók között csupán tartózkodási helyet nyertek és a kiket Isten e világból a mennyek országának polgáraiul elhivatott, szóval pogányokból lett keresztyének. Hivatkoznak 2, 9—10-re, a hol szerintök az író a választott nép tiszteletbeli neveit átruházza a pogány keresztyén hívőkre annak jelélül és igazolásául, hogy őket igazi keresztyéneknek ismeri el; továbbá 3. 6-ra, a hol az író a keresztyén nőket Sára leányainak nevezi, mint a hogy Pál ap. a pogány keresztyéneket hitökre való tekintetből Ábrahám fiaiul tekinti (Gal. 3, 7); végül 1, 14, 18 és 4. 3 ra, a mely helyek pogányokból lett keresztyéneket feltételeznek. Ad c) Mi az ezen két ellentétes nézetet közvetítő — mert mind történelmileg mind isagogikailag is leginkább igazolt — álláspontot tartjuk helyesnek. A diasporas fogalmát és jelentését ugyanis sem kizárólag a zsidókra, sem különösen a pogányokra vonatkozó technikus terminus gyanánt sem fogadhatjuk el, mert szerintünk ez a jelzés csak megmagyarázó bővítője az előite álló- diasporas-nak a mely kifejezés alatt az apostol általában az ezen világon szétszórva élő hiveket, tekintet nélkül arra, hogy azok zsidó, vagy pogány eredetűek-e ? Ideig tartó földi hazájuk csak előképe ama mennyei maradandó országnak, melynek polgáraiul Isten őket elhívta A szerző kétségkívül zsidó származású, sőt épen maga Péter apostol, mint alább igazolni fogjuk. De egyáltalában nem olyan szűkkeblű, hogy levelének hiterősítő áldásából kizárná a pogányokat; másrészről azt, sem állíthatjuk, miszerint a címiratban jelzett tartományok hívő tagjai túlnyomó számban zsidó keresztyének voltak volna Sőt inkább azt gondoljuk, hogy ezen atyafiak között Pál apostol vetetette meg a gyülekezet alapját. Weisznak azt a feltevését, mintha Kis-Ázsiában Pál ap. missziói útja előtt már Péter vagy bárki más hirdette volna az evangéliumot, Beyschlaggal együtt (Neutest. Theologie I. 369) mi is történelmi képtelenségnek tekintjük. És így ha szinte e gyülekezetek tagjainak hivővé lételére vonatkozólag nem tudnak is még teljesen megnyugtató felvilágosítást nyújtani, arról meg vagyunk győződve, hogy Péter leveleinek olvasói zsidók és pogányokból lett keresztyének valának. (H. ö. Holtzman Einleitung in das Neue Testament 111. kiad. 1892 pap. 310.) e) A levél szerzője. A levél szerzősége kérdésében szintén sokfelé ágaznak el a kritikai vélemények. Az ezen századbeli kritikusok közül Semler (1784) és Eichorn (1818) kereken tagadják, hogy ezt a bizonyos tekintetben szónoki és irodalmi miveltségü szerzőre valló levelet az egyszerű Simon Péter halász írhatta volna. Szintén elvitatják a Péter apostol szerzőségét Cludius (Uransichten des Christentums 1808), de Wette és Reuss: míg Baur szerint ez a levél a Pál és Péter véleményazonosságát dicsőítő irat volna, mely később korú termék, mint az apostoli levelek. Lényegileg így gondolkozik a tiibingai iskola minden híve: Hausrath, Lipsius és Mangold is. Weisse (Evangelienfrage 138. 1.) és mások p. o. Spitta (Der zweite Brief des Petrus) az 5, 12-ben 4