Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-04-25 / 17. szám

melyben sajnálattal tudatja, hogy miután négy helyre is megválasztották, azon szerencsés helyzetben van, hogy minket faképnél hagyhat. Olyan helyre megy. hol nagyobb fizetés mellett nagyobb tanintézetek is vannak, hol két kis öcscsét taníttathatja Tartsuk meg őt szives emlékezetünkben. Tehát betölt a prófécia: meglett a rovatalos nehézség. Jó, hogy nem küldtem vissza a pályázatokat. Nyomban megválasztottuk a sorrend szerint következő másik kisasszonyt. De ő nem égvén lázban, csak nyolcadnapra felelt, hogy miután ő özvegy édes anyját is hozza s miután ő a franciát, angolt, németet, nemkülönben a zongorát is képes tanítani: eszközöljük, hogy ebbeli tudományának értékesítésével ekzistenciáját jobban biztosíthassa. Nehéz théma ily rendkívüli tudományokat itt elplántálni, de három nap alatt mégis sikeresen megoldottam. A zongora, a francia, az angol, a német és az iskolaszék várta, várta . . . És egy hét múlva jött a levél, melyben ő is »nagy sajnálattal* tudatja, hogy miután több helyre megválasztották, e pillanatban még nem határozott: hová megy, csak annyit mondhat bizonyosan, hogy hozzánk, falura nem jön. Uraim, kik ezt olvassák, önök nemde keresztyének ? Lehetetlenség, hogy gyönyörködnének embertársaik szenvedésein. Humánus sziv nem kívánhatja, hogy rendre rajzoljam azokat a keserveket, miket éreztünk mi, boldogtalan iskolafentartók, mikor olvastuk mind az öt kisaszszony levelét, mely mind »nagv sajnálattal tudatja, hogy miután több helyre* stb. Pláne az utolsó, a legtiszteletreméltóbb korú, nem is sajnálattal, hanem örömmel tudatta, hogy azalatt férjhez ment s férje nem ereszti. Hisz lehetett is ideje a férjhezmenéshez, mert másfél hónapig játszadoztak velünk a hölgyecskék. Pedig a két utolsóval már telegraf útján értekeztünk. Ámde mivel mi azon valószínűleg bekövetkező időre, midőn a tisztelt férj küldeni fogja ő nagyságát, nem várakozhattunk: gyorsan új pályázatot nyitottunk. Még pedig, mivel a nők iránt való bizodalmunk teljesen rombadőlt: az ő kizárásukkal. Az iskolaszéki ülésen nem esküdtünk meg, mint őseink a Rákoson, de egymás szeméből nyilván kiolvastuk az egyhangú szent elhatározást, hogy soha ez életben idegen nemzetségből nem választunk. Protokollumba íratjuk elrettentő például késő utódainknak. Szörnyű együgyűség volt szövetkezni azzal a népséggel, melyről világkezdet óta minden bölcsek elmondták, hogy »ingatag, álnok«. Jertek, ti részünkről valók, ti, az állhatatosság, szilárd lelkület igaz letéteményesei, férfiak, előttetek nyitjuk föl a sorompót! Az új pályázatra csak három férfi jelentkezett. De meg voltunk elégedve, mert egy csupa kitűnő bizonyítványokat küldött. Két diplomája volt : népiskolai és polgári képesítő. Ez nem sütött fel Megjelent pontosan. És találtaték igen derék, ügyes, értelmes ifjúnak. A hosszas vakáncia alatt elzüllött iskolánkat egy pár nap alatt teljesen rendbeszedte. Lett rend, fegyelem, pontosság és tisztaság kívül és belül. Igazi »mester« volt. Örült a lelkünk, hogy embert kaptunk. És áldottuk az isteni bölcs gondviselést, hogy a csapodár Nimfák hálóiban meg nem fogattunk. — De, hajh forgó viszontagság járma alatt nyögünk ! A két diplomás jeles ifjú kilencednapra beállított, hogy holnap távozik. — És miért ? kérdém megütődve. — Ki vagyok nevezve állami intézetbe. 48 óra alatt esküt kell tennem az ungvári kir. tanfelügyelő előtt. Jövőm parancsolja. — Eh, az ön jövője — pattantam föl nagy indulattal — hát a mi jelenünk ? Ez kétkulacsosság, két helyre is pályáz s hogy a jobbat megnyerje, most bennünket itt akar hagyni. Ezt nem engedem. Megakadályozom. Rendőri uton. A kétkulacsos ifjú úr még mosolygott: — Semmi olyast nem tettem, a mi a rendőri beavatkozást indokolná. Papakosztával nem állok viszonyban. Mégis megláncollak — gondolám — vagy legalább kitépem tollaidat, hogy ne repülhess. — Visszatartom okmányait s nem adok bizonyítványt — dörmögtem. — Köszönettel venném, de a nélkül is mehetek, nyájaskodik ő kegyelme. Mivel ezek a csörgő fegyverek semmitsem véthettek a két diplomás vitéznek, mást vettem elő. — Mi fizetése lesz, uramöcsém, az új állomáson. — Ötszász forint. — Hát azt is megadjuk. Ily derék tanerő megérdemli. Maradjon. — Uram, nem tehetem. Uj állásom csak lépcső a magasabbra, mit felekezeti iskoláknál remélni sem lehet. És elröpült a magasabb tájak felé. Sem fenyegetés, sem igéret meg nem tarthatta. Megint pályázatot hirdettünk. És pedig visszatérve első eseményünkhöz, a nőhöz. Hiába ez a gyengédebb, finomabb matéria, a selyem és a patyolat. Ha megcsaltak is; finoman tették, legalább nem szemtelenkedtek ide, mint a durva pokróc férfiak, kik ide tolják a képes felüket egy hétre, aztán itt hagynak a faképnél fitogva. A tengerbe dobott hálónk három halacskát fogott. Egy szokatlanul kiváló volt. Négy diplomájú : népiskolára, tornára, zenére és női munkákra képesítve, három tannyelvű iskolába. Megrettentünk a nagy szerencsétől. Hiszen az Istenért, ennek négy szárnya van és három országa! Megél ez földön, vizén és levegőben. Ezt nem mertük megfogni. Nem nekünk való. Legyünk szerények. Kiválasztottuk a legalkalmasabbat. Nem csúfolt fel. Eljött. Leírhatatlan boldogok voltunk három hétig. Akkor fölmutatta ez is a kinevezést, állami iskolába ment esküt tenni a tanfelügyelőhöz. Azóta üresen áll a fészek ma is. Sem vércse, sem galamb nem akadt belé. És én négy pályázat eredményeként 14 pályázó okmányait őrzöm itt szomorú -pmlékül. E közül csak kettőnek láttuk, rövid időre, országát. A többi meg sem jelent. És soha egy sem kérte vissza okmányait. Hisz ezek olyan tollak, a melyek minden pillanatban kinőhetnek s röpülhetnek velők a magasabb tájak felé. Hát csak repüljenek. Madarakat policáj és szép szó meg nem tarthat, hogy az őszi tájakat itt ne hagyják. De legalább ne vádoljanak minket, szegény iskolafentartókat, hogy méltatlanul bánunk velők. És ne vélje azt senki, hogy az a tilalomfa, melyet a konvent állított, megakadályozza a madárvándorlást. Fia klímánkat meg tudnánk változtatni, ide kötözni a tavaszt : nem mennének el a mi fecskéink! Szentkúti Károly.