Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-04-11 / 15. szám

val szemben. Egy anyához a legkevésbbé se illik elhagyott vagy tévelygő gyermekeivel szemben az a hideg előkelőség és közönyösség, a mi azokat a saját útjukon engedi menni. Semmit se árt az az ő méltóságának, ha a gyermekek jólétéért aggódva, ő mondja ki az első szót és ő közelít szeretette] a gyermekekhez. így hát egyáltalán megkivánandók az önkéntes házi látogatások a gyülekezet minden tagiánál, mint a különös lelki gondozás speciális útja; tehát a házi látogatásokat nemcsak akkor kell megkövetni, ha e végből egyenesen kérelmet intéznek a gyülekezeti tagok a lelkészhez, hanem ép úgy akkor is, ha ezt nem teszik«. Azonban dacára annak, hogy e követelményt egyenesen felállítjuk, a házi látogatásoknak azt a módját, a mit a református egyház hajdan igen jónak tartott, t. i. hogy a lelkész egy bizonyos megállapított sorrend szerint házról-házra menve látogassa meg híveit, nem helyeseljük. A tapasztalás megmutatta, hogy az ilyen eljárás üres mechanismusra vezet, oda vezet, hogy a látogatás teher lesz a lelkészre és teher a családokra. Unalmasan, ímmelámmal végzi a lelkész, siet, de sietésének nincs más célja, minthogy már egyszer túl legyen ezen a kötelességén is. Ki gondolná, hogy az ilyen munkának valami áldása lenne ? Lélek nélkül nincs élet az emberi világban. De ba már ezt a módot nem helyeseljük, mit ajánlunk akkor? Azt ajánljuk Aachelissel, hogy ügyeljen a lelkész az Isten által adott jelekre; legyen éber szeme, jó füle, hogy az Isten útait fölismerje és azokon járjon, hogy Isten igéjével Isten útait és munkáit megvilágosítsa. Az egyes jó, szinte kínálkozó alkalmakra kell tehát ügyelni. És ha éber szemünk, jó fülünk van: találunk akkor eleget, a nélkül, hogy minden lében kanál akarnánk lenni. Bőséges alkalmat nyújtanak a községünkbe való beköltözések, vagy az abból való kiköltözések; a betegek, az elhagyatottak, a gyászolók, az iskolás gyermekek, kivált a konfirmálandók; az örvendetes és szomorú események ; a készülő házas ságok; a viszálykodó házasok; a pazarló apák, vagy a goromba fiak ... de ki tudná valamennyit felszámlálni ! ? Ilyen alkalmak indítván bennünket a látogatásra, sohase megyünk — a mint hogy nem is volna helyes — csak úgy találomra, hanem biztosan tudjuk mindenkor, miért megyünk, mit akarunk. így ki van zárva, hogy látogatásunkat csak immel-ámmal végezzük. Az ilyen alkalmi látogatások a dolog természetéből folynak, a miket kicsinylendő házalásnak csak a meggondolatlanság nevezhet. A házak közt, gazdagság és szegénység alapján különbséget tenni, semmikép se szabad. Az írás se tesz különbséget; sőt mintegy figyelmeztetve mondja »a szegényeknek az evangélium hirdettetik.« Olyan különbséget sem szabad tenni, hogy csak az egyházias érzületű, hivő gyülekezeti tagokat látogatta meg; vagy épen megfordítva csak a gyülekezettől elidegenedett, a nyilvános istenitiszteletet kerülő egyéneket keresse fel. Az első esetben a viszonylag jók (mert csak erről lehet szó és erről is mindig csak fentartással!) könnyen elbízhatnák magukat és farizeus módra megalakítanák a kegyesek körét; a viszonylag rosszak pedig egészen mellőzötteknek. hogy ne mondjuk kirekesztetteknek érezvén magukat, még jobban elidegenednének, makacsokká, megátalkodottakká lennének. Ha pedig csak ezeket látogatná: amazok könnyen azt gondolhatnák, hogy velük nem törődik: így aztán bizonyos elkedvetlenedés, ernyedés venne erőt rajtuk. De egyébként is egyformán igényli mindenki a lelki gondozást; »az Isten gyermekei is — szorosabb értelemben — ki vannak téve a gyermekbetegségeknek, a mik gyakran annál nehezebben orvosolhatók és annál életveszélyesebbek, mivel symptomájukal a szentlélek symptomája gyanánt tartják — szellemtelen irányzatukat szellemi határozottságnak, szeparatisztikus kívánságaikat annak, hogy nem akarják egy sorba tenni magukat a világgal, a pietista klikkszerüséget keresztyén testvérhajlamnak. A lelkésznek nem lehet, nem szabad mindig arra várni, hogy ezek hozzá jöjjenek a papházba; a magát felajánló, óvó és vezető lelki gondozás nem ritkán sürgősen szükséges*. (Aachelis 454.) Azt mondhatnák azonban a régi lelkészek, hogy hiszen egy új lelkésznek igen könnyű a házi látogatásokat megkezdeni, mert nála egészen természetesnek találja mindenki, hogy részben udvariasságból, részben a híveivel való lehető gyors és mégis alapos megismerkedés céljából beköszönése után meglátogassa a családokat; de hogyan kezdjem meg én, a ki ezt eddig nem tettem ?! Nagyon könnyű felelni erre a kérdésre. Az a lelkész, a ki már huzamosabb idő óta működik valamely nem igen népes gyülekezetben, még ha nem látogatta is házanként a hiveit, ott van, a hol van egy új lelkész az első látogatások végzése után. További teendőjét tehát egyiknek úgy, mint a másiknak az egymás után bekövetkező események, jelek és isteni intések határozzák meg és jelölik ki. »Várja hát mindegyik nyugodtan az alkalmat, a mi magától és keresetlen módon előidézi az egyesekkel való további érintkezést és éljen az alkalommal tapintatosan és bölcsen«. (Köstlin: 224.) Ugyan hát olyan feltűnő volna, ha a régi lelkész, a ki eddig semmi ilyent nem tett, meglátogatná azt a családot, a melyben keresztelés, konfirmáció, házasságkötés, temetés, vagy valami más örvendetes, esetleg szomorú családi esemény fordul elő? ! Talán bizony még meg is szólnák érte?! Lehetetlen! A mi már most a lelkésznek az ily látogatások alkalmával tanúsítandó magaviseletét illeti, e tekintetben az új lelkész az első látogatáskor mondja meg, hogy igen óhajtja a gyülekezet minden egyes tagját személyesen megismerni, hogy így mindenkivel külön-külön is szólhasson legfőbb javáról; kérje fel a meglátogatottakat, hogy forduljanak hozzá egész bizodalommal mindabban, a miben segítséget vagy felvilágosítást várhatnak tőle lelkészi állásából kifolyólag: Olyan általános szabályt adni, a mi a száz meg százféle eset közül mindegyikre egyformán ráillenék, a mi tehát mindenkor beválna, természetesen nem lehet. Általánosságban azonban határozottan ajánlanunk kell egyet-mást; nevezetesen tartózkodjék a lelkipásztor attól, hogy kifogyhatatlanul kérdezősködjék olyan dolgokról, a mik merőben a házastársra, a gazdálkodásra tartoznak. Az ilyen dolgok felől való jóakaratú szives érdeklődés szó sincs róla, hogy helyénvaló ne volna, de csak kevés szóval történjék; mert a fődolognak, a mi menni késztet, mindig a lelki élet ápolása és előbbrevitelének kell lenni. Tartózkodnia kell attól is, hogy látogaunalom elűzésének, az időt ölő léha beszélgetésnek látszatát vegye magára. Igen helyesen mondja idevágóan a zürichi rendelet, hogy ügyeljünk mindenkor a hivatal tisztességére és méltóságára, és bizalmaskodásra való törekvésből jelentéktelen darálásba ne sülyedjünk. (Schweizer: Pastoraltheorie 54. lap.) De viszont túlzott komolyságot se erőitessünk magunkra; a hivatalos, kimért, hideg szó; a szigorú, összeráncolt homlok nem a bizalom és ragaszkodás fölkeltésének és erősítésének eszközei! Őrizkedjék a lelkész attól is, hogy egyik családnál a másikban fölfedezett hiányokat, fogyatkozásokat szellőztesse és bírálgassa; hírhordóvá ne legyen, de még csak ne is láttassák annak, mert így nem hogy megnyerné a gyülekezeti tagok bizalmát, de csakhamar még elveszti azt a bizalmat is, a mit csak úgy elolegeztak neki. Ugyan melyikünk járatna házába olyan orvost, a ki itt is, ott is