Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-03-28 / 13. szám

oktatás munkaprogrammjára vonatkozólag, melyeknek érvényre emelését a Konventnek szintén ajánlja, javasolván egyszersmind, hogy a theologiai oktatás munkaprogrammja a jogakadémiákra is alkalmaztassék és hogy a leánynevelő és felebaráti intézetek szakelőadója a tárgyi rokonságnál fogva a népoktatási programm szerint járjon el. A munkaprogramm megállapítására nézve például ide iktatjuk a theologiai akadémiák szakelőadójának hatáskörét szabályozó ügyrendet: A theol. akadémiák szakelőadója: 1. Összegyűjti a theol. akadémiák múltját és jelenét feltüntető tájékoztató adatokat. 2. Jelentést tesz a theol. akadémiák körében évenkint fölmerülő nevezetesebb mozzanatokról. 3. Ügyel arra: vájjon az egyházi törvények által megszabott követeléseknek (486—495. §.) és az egyetemes Konvent által megállapított feltételeknek (szervezet, tanterv) megfelelnek-e ? 4. A különböző theol. akadémiákon használatban levő tan- és fegyelmi szabályokat, a vagyonkezelés módozatait időnként átvizsgálja, egybeveti s azok alapján — a szükséghez képest — az összes akadémiákra s azok esetleges meglátogatására nézve (496. 2.) célszerű javaslatokat készít. 5. Figyelemmel kiséri a kormány felsőbb oktatási, törekvéseit s azokról időnként véleményes javaslatot terjeszt az ETB. elé«. Végül a bizottsági ügykezelésre vonatkozólag hoztak határozatokat s kimondták, hogy a tanügyi bizottsági tanácskozásoknál ügyrendül a konventi ügyrend fogadtasssék el. Mindezek a megállapodások arra mutatnak, hogy az egyetemes tanügyi bizottság jó munkát végzett, hivatása magaslatán áll, új szervezete s különösen a szakelőadói * rendszer szépen be fog válni. Mindez nagyon kívánatos is, mert az utolsó két évtized alatt ugyancsak csekély tanügyi tevékenységet fejtett ki s csekély súlylyal bírt az egyetemes református egyház. Sóváradi F. TÁRCA. Az evangélium hatása az életre. Midőn a gyülekezetben elhangzott a buzgóság fohásza, a hálaadó ének s az Úr szolgája ihletett ajakkal olvassa az Igét, mintha látnék megnyilatkozott egeket a szószék felett s beröppenne ott a Szentlélek galambja ... ajkában a béke olajága . . . Mintha a hitnek, Isten közeilétének érzete ekkor áradna a lelkekbe, vele az üdvösség, az édes balzsam, a melynek egy cseppje, a keserűség tengerét is édessé változtatja. Ekkor érzi az ember hittel, hogy Istené! Feledi a * Szakelőadókul működnek az ETBizottságban: Radácsi György a theologiai, Ballagi Géza a jogi, Váró Ferenc a középiskolai, H. Kiss Kálmán a népiskolai, Kérészy Barna a vallásoktatási, Horváth József a leánynevelési és emberbaráti intézetek ügyében. A tanügyi bizottság jegyzője pedig Molnár Sándor. bajt, a küzdelmeket, a fáradságot s megnyugodva szívja be az éltető, mennyei vigaszt, az Isteni erőt. Sokan mondják: ^Siralomvölgy e föld!« Hova sülyed az ilyen földhöz tapadó bölcsesség a hit égi fényének csak egy sugara mellett is ? Hisz ennek ereje tápláló, életet megújító; világossága fényt áraszt a lelkek legtitkosabb, leghomályosabb rejtekébe is. Mily boldogság az, Istennel együtt lenni s így szólni: »Merítek vizeket nagy örömmel a szabadító -nak kútfejéből* (Ézs. 12, 3.). A lélek ekkor, a vigasznak, ihletettségnek pillanatában érzi legjobban, hogy mennyire nem tud élni a vallás nélkül. Az a benső, sejtelmes vágy éget, a melyet ki nem elégít más, csak az Istennel való együttlét, az imádkozás. Imádkozva kibékülünk mindennel s az isteni béke enyhe ölében ringatódzunk. Hiába mondja a kevély ember bűnös indulata: »nincs Isten!* A legbünösebb ember is érzi jobb perceiben az Isten után való sóvárgást .. . Lelke sugallja, hogy segedelemért nem fordulhat máshoz, mint a ki őt idehozta e földre. A lélek tulajdonképeni élete akkor kezdődik, mikor e hatalmasabb lényről, Istenről tudomást vesz s vele akar maradni. S a megszabadító kegyelem ereje ekkor nyilatkozik meg; az isteni szeretet magához emeli a megnyugvást kereső embert s reszkető szivének békességet ad. S mióta ember van e földön, azóta lebeg itt egy álomkép, melyet örömmel sző mindenki, mely magasztos végcélunk: a boldogság. Az a nyugott lelki állapot ez, midőn se kételkedés, se tépelődés, vagy messze vágyak miatti sóhajtás, se csalódás feletti keserűség nem gyötör. A lélek nem vágyik többre, mint a mennyit elért; kibékült mindennel . . . S hány ember mondja, hogy boldog . . . ? Bizony kevés, nagyon kevés. Milliók ajkáról csak a panasz keserű szava hangzik, mert nem érik el a messzeségben, délibábként feltűnő boldogságot. A nyughatatlan, folyton tépelődő lélek, mely e földről csak néha-néha vágyik vissza az Istenhez, űzi. kergeti az embert; mint a bolygó olyan: ég, forr, tévelyeg ... így keresi azt a határozatlan örömet, a boldogságot e földön. S ez a baj, hogy annyian, annyiszor feledik el, hogy nem e föld az örök haza, hanem az ég s a földi örömek épen ezért nem lehetnek mindenkorra megnyugtatók. Az egyik ember a vagyonban, fényben, mások hódolatában keres gyönyört, vagy ezért tán a bűnnek is szolgálatába szegődik. Á másik megveti e földet, magasba tör. A művészetben az emberi elmének nagy alkotásaiban gyönyörködik; rajong a lángelmék teremtő erejét látva. S míg egyfelől a legmagasztosabb eszmékért, alkotásokért lelkesül, másfelől korunk bűneiben benne él mint annyian. S mi a vég? óh tudják, nagyon érzik, hogy mi. . . A gyönyörhajhászás, a művészetért való rajongás igen sokszor csak törekvés, hogy az a boldogtalanság kitörő érzését elnyomja. A ki e világ fényét imádja, vagy közönyös vagy világgyűlölő lesz. A fény csak körüle volt, de a haszontalansággal kábított, hiúsággal csalt lélek érezte a sötétséget, a mely nem eleme s elkeseredve vallja meg: minden hiába volt. Kínlódik a lélek, mert egyedül van s nincs segítsége. Nem mer az ég felé fordulni, hiszen a sebzett szív mélyén egy benső hang súgja, hogy vétkezett . . . Nincs bátorsága, hogy Istenhez térjen s rettegve hurcolja az életet, mely így kín, teher. Ekkor éled fel ama mardosó tudat, ama keserű meggyőződés: »nincs boldogság !« Vannak, a kik az emberi bölcsesség fényesnek hirdetett világába emelkednek. Elragadtatásukban nem látják amaz intő ujjat, mely a szellemi erők fényében Istenre mutat fel . . . S a mint érinti őket a reális élet szele, tova ragadja őket is. Bűnben élnek, megfeledkeznek az