Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-03-28 / 13. szám

intézetünkben, melyek állami egyetemek székhelyein vannak stb. Mindezek életrevaló, korszerű és égető reformok. Mert gyermekeink s különösen a középiskolákba járó ifjaink hitoktatása és vallásos nevelése szégyenletesen el van hanyagolva, kivált a nem saját egyházi iskoláinkban. Nem egy állami, községi, vagy kir. kath. gimnáziumban nincs is hitoktatónk, mert nincs, ki fizesse. A hol van, sokszor abban sincs köszönet. Az úgynevezett vallástanárság, még saját középiskoláinkban is, több helyen nincs a rendes tanároknak sem fizetésével, sem jog- és hatáskörével ellátva. Változó és tapasztalatlan káplánok paedagogiai kísérletezésének szánalmas tárgya a tanuló ifjúság. Tanügyi bizottságunk mindeme visszásságoknak véget kiván vetni. Már tavaly elhatároztatta a konventtel, hogy középiskolai vallástanárt csak rendes tanári fizetéssel és jogkörrel szabad választani. Most azt javasolja, hogy kisegítő katekhetákul vallástanári tanfolyamot vagy póttanfolyamot végzett gimn. tanáraink is alkalmazhatók legyenek, mi végből Budapesten és Kolozsvártt a ref. tanárjelöltek számára az ottani theologiai akadémiákon vallástanári tanfolyamok szervezendők. Bizony, bizony itt van az ideje, hogy a valláserkölcsi és egyházi élet belterjesei)!) ápolása az iskolában is megkezdessék. Az elkeresztyéntelenedt vagy csak a szilárdabb vallásos nevelést elhanyagoló iskola ma már tömegesen bocsátja ki kebeléből a kishitű, laza erkölcsű, jellemgyenge ifjúságot, melyet a közéletnek siralmasan elharapózott hitetlensége és erkölcsi ernyedtsége még tovább sülyeszt, még inkább magával ragad a vallási és erkölcsi nihilismusba. Vajha e bölcs reformokkal sikerülne visszaállítani régebbi protestáns iskoláink erőteljes vallásos szellemét s azt a szigorúbb erkölcsi nevelését, mely egykor annyi hithű egyháztagot és oly sok puritán jellemű férfiút adott e hazának! Vajha korunk valláserkölcsi elposványosodása meggyőzné az egyházi köznevelés és közkormányzat hivatott embereit arról, hogy miként a nagy természet bármely élő lénye, fűje, fája, virágja elcsenevész, elvadul, ha csak »szabadon tenyész« s ha beoltás vagy faj keresztezés által öntudatosan és terv szerint nem nemesittetik: úgy az ember lelki élete, vallása és erkölcsisége is csak teng, satnyul és elfajul, ha egyenként be nem oltjuk abból az isteni életerőből, melyet Isten az emberiség folytonos nemesítése végett testesített meg a Jézus Krisztusban! Sz. F. A hívek látogatásának szükségessége, eredete és gyakorlásának módja. (Folytatás.) Hát a történelem ugyan mit mond? Akadunk-e csak némi nyomára is a különös lelki gondozásnak, közelebbről a hívek házanként való látogatásának ? Előre is kijelenijük, hogy igenis feltaláljuk a különös lelki gondozást, fel a hívek házanként való látogatását is a keresztyén egyház életében. Az igaz, hogy nem mindig egyformán; most teljesen, majd nagyon fogyatékosan. Áradás után apadás következik itt is. A híveknek a lelkész, hajdan püspök részéről történő meglátogatásáról a dolog természete szerint csak akkor lehet szó, a mikor már vannak szervezett gyülekezetek. De az ennek megfelelő gyakorlatot föltaláljuk már Jézusnál és az apostoloknál is. Jézus nyilván mondja magáról: én vagyok ama jó pásztor; ismerem az én juhaimat és azok is ismernek engem. E szavak kétségen kívül személyes érintkezésre mutatnak. Az is föl van jegyezve Jézusról, hogy a bűnösök össze szoktak gyülekezni körülötte. Ugyan ki merné tagadni, hogy ezek épen az ő pásztori hangja által édesgetve sereglettek hozzá?! (Aachelis I: 433.) Hívogató szava Máté ev. XI: 28. szerint így hangzik: jöjjetek én hozzám, kik megfáradtatok és megterheltettetek és én megnyugosztlak titeket. Azt is tudjuk, hogy Zalceust a saját házában kereste fél, hogy megtérítse; és megtérítette. S ugyan ki merné mondani, hogy mással senkivel se cselekedett így ? Az a példázat is, a mit az elveszett juhról mondott, nem ide céloz-e; nem azt mondja e, hogy a tévelygések és bűnök útjára tévedt embernek utánna kell menni, föl kell keresni és vissza kell hozni? Bizonyára igen! E kötelesség pedig kivált a nyájak gazdáira, pásztoraira vár. Tény az is, hogy Jézus a tanítványokat nem Galilea utcáira vagy zsinagógáiba, hanem Galilea házaiba küldte (Máté X: 11—13) hirdetni az evangéliumot. (Uostersee II: 203). Az apostolok közül csak Pál említi minden félreértést kizárólag, hogy házanként tanította híveit. Efézusi három évre terjedő tartózkodásáról u. i. ezt mondja az odavaló vének előtt: * semmi előtt nem vonogattam magamat, a mi néktek hasznotokra való volt, hogy azokat néktek ne hirdetném és hogy ne tanítanálak titeket közönséges helyen és házanként«. Ap. cs. XX: 20. A pásztori levelekből is egész világosan kivehető az apostolnak az a kívánsága, hogy a gyülekezet vezetője lelki állapotukhoz képest más-más módon bánjék az egyesekkel, azaz külön személyesen érintkezzék velük. Könnyű elgondolni, hogy a többi apostolok is hasonló módon jártak el. A Mennyei Jelenések könyvében is egész szigorúsággal felelőssökké tétetnek a gyülekezetek angyalai azokért a szellemi és erkölcsi állapotokért, a mik gyülekezetükben létrejöttek. Azt is igen könnyű elgondolni, hogy a mikor az eretnek irányok kezdenek létrejönni és megalakulni, akkor nemcsak, hogy fel nem hagyhattak a gyülekezeti elöljárók és a püspökök a gyülekezeti tagokkal való személyes érintkezéssel, hanem még fokozottabb mértékben kellett azt gyakorolniok. Ha farkas ólálkodik a nyáj körül: nem fekhetik fülére a pásztor. Hisz a hívekkel való személyes érintkezés egyik fő indító okául ma is azt tartjuk, hogy ez által megóvjuk őket a baptisták, a nazarénusok, a felekezetnélküliek, a socialisták, sőt a nagyobb és anyagilag talán szerencsésebb viszonyok közt levő felekezetek részéről jöhető csábítások és eltántorításoktól. Nem tévedhetünk hát, ha azt hiszszük, hogy ebben a korban két kézzel kellett munkálkodni az erre hivatottaknak a keresz-