Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-03-14 / 11. szám

tás; a panasz és zúgolódás nem szűnik meg. S ne higyje valaki, hogy e panaszok csak affektáltak; mélyen benne rejlik azok csirája a szívben! Az ifjúság jó nagy része úgy van meggyőződve, hogy ez élet sivár, puszta, a hol csak némelyek találnak zöldelő vázra, enyhítő forrásra, míg a többiek a sivatagban való bolyongásra vannak kárhoztatva. Ez a szerencsétlen meggyőződés okozza ezután, hogy sokan meggyülölik az életet, mielőtt megismerték volna! S hogy e világgyűlöletnek mi az eredménye, arra elég érthető feleletet ád az elzüllött egyénekről s öngyilkosságokról vezetett statisztika. Borzad az ember e száraz számadatok olvasásánál s önkénytelenül is felmerül előtte a kérdés, hogy mi lehet e szomorű jelenség igazi kútforrása, végső oka? Nem lehet más, mint az egyre terjedő pessimismus, (A pessimismus maga csak közvetlen ok; a baj végső oka, igazi kútforrása a keresztyén hit elernyedése. Szerlc.) mely a fiatalság szivét is megmételyezi. Az optimismus méhében nem rejlenek ily veszedelmes csirák. Az optimista soha se jut az emberekkel, a világgal és önmagával meghasonlásba. Lába előtt szintén elterül az a tátongó örvény, a melybe a pessimisía belezuhan : az elcsüggedés, elkeseredés és kétségbeesés örvénye, de őt védő angyala, ker. világnézete megóvja a beleszédüléstől. Az optimista nem ismeri a duló viharokat; lelkében szélcsend honol és boldogító harmónia. Bármit mondjanak is az ellenkező nézetűek, én azt vallom s a tapasztalás is mellettem bizonyít, hogy csak az optimista lehet igazán boldog. Ezt se kerülik el ugyan a csapások és és megpróbáltatások, ennek is akadályokkal, veszélyekkel kell szembeszállnia, de ez nem teszi kishitűvé, sőt fokozza erejét. Szépen adott e gondolatnak kifejezést az aggkorában is optimista (Nem optimista, hanem keresztyén. Szerk.) költő, midőn így írt: Kél és száll a szív viharja Mint a tenger vésze, Fájdalom a boldogságnak Egyik alkatrésze. Az örömnek levegőjét Megtisztítja bánat S a kizajlott búfelhőkön Szép szivárvány támad. Idő multán az optimista is változik. Nem szárnyal többé az égben, hanem leszáll a földre. Nézetei, fogalmai tisztulnak, optimismusa reálisabbá válik s megtalálja az egyoldalú optimismus és pessimismus közt haladó arany középutat, mely a nemes életre, az igazi boldogságra vezet. Mi következik már most a fentebbiekből ? Az, hogy á nevelőknek — legyenek azok akár a szülők, akár pedig a neveléssel hivatásszerűleg foglalkozó egyének — az élettel kell számolniok s a gondjaikra bízott gyermekeket optimistikus (Nem optimista, hanem keresztyén. Szerk.) irányban nevelniök. Óvakodjanak azonban attól, hogy a dolgot túlhajtsák! Mert a gyermek is lát, érez és gondolkodik. Látja, hogy a világ nem tökéletes és sok a baj, sok a hiány, sok a ferdeség. Hiába rajzolnánk le neki a világot ideális alakban, szavunknak époly kevéssé adna hitelt, mint a rongyokban járó koldus évek, a ki gazdagságával kérkednék előtte. S teljesen igaz az a tétel, hogy »azok a nevelők, a kik tanítványaik előtt folyton legfenköltebb, tehát a valóságnak meg nem felelő idealismust hirdetik, legtöbb pessimistát nevelnek*. A gyermekkel úgy kell tehát az életet megismertetni, a milyen az tényleg. Hadd lássa a jó mellett a rosszat, a tökéletes mellett a tökéletlent, az öröm mellett a bánatot, s barátkozzék meg azzal a tudattal, hogy a mint a természetben a derűre ború következik s a borút ismét derű váltja fel, úgy az ember életében is felváltják egymás ta kellemes és kellemetlen napok. A míg azonban a nevelő csak egy villanással, futólagosan mutat rá az élet árnyoldalaira, addig a kedvessel, a széppel és jóval hosszabb ideig, szeretettel foglalkozzék. Hadd ismerje meg a gyermek a szellemvilágban a fény és sötétség közt vívott harcot, s hadd tudja meg, hogy a világosság egyre terjed s lépésről-lépésre hódít. Az egyháztörténelem és világtörténelem bőséges tárháza a szebbnél szebb példáknak. A mely gyermeket ilyen irányban vezetik, annak lelkében maradandó nyomokat hagynak a tökéletes, a szép, a jó és az igaz, s annak kedélye vidám, élete derűit .lesz. S ez a nevelői eljárás felel meg valójában a gyermek lelki állapotának. Hiszen általában elismert dolog, hogy a gyermek kevésbbé fogékony a szép és jó, mint a rossz iránt s épen ezért a legnagyobb lelkiismeretlenség volna azoknak az érzelmeknek a fejlesztését elhanyagolni, melyek benne természettől gyengébbek. Persze, hogy ezeken kívül még egy más tényezőt is számításba kell vennünk, t. i. magát a nevelőt. Tiszta munkát csak ez képes végezni, a ki hivatásának fontosságától teljesen át van hatva s azokat az elveket, a melyeket meg akar valósítani, maga is vallja, vagyis: a nevelő minden szavának, minden tettének magán kell viselnie a meggyőződés bélyegét. A ki az általa hirdetett elveket nem vallja, az sok eredményt soha sem fog felmutathatni, szava el fog hangzani a nélkül, hogy mélyebb nyomokat hagyna a gyermek lelkében. Ezeknek tanítására is rámondhatjuk a biblia szavaival, hogy ez nem egyéb, mint »zengő érc és pengő cimbalom Eőri. TÁRCA. Két anya harea a XVII. században. Felolvastatott a nagyszombati vallásos estén 1896. nov. 29-én. A történetírás, bár születése óta kérkedik azzal, hogy kutatásaiban az igazság vezérli, nagyon igazságtalan, midőn csak hősi küzdelmeket jegyez fel, a közélet mozgalmas hullámzásának tényezőit, a férfiakat adja át az emberek emlékezetének s a nőkről, a kik a tűzhely körül, a családi fészekben élnek hivatásuknak, csendes, gyakran észrevétetlen munkásság által válnak nagy alakokká, meg-