Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-02-21 / 8. szám

tanítania a miatyánkot, a hitvallást és tízparancsolatot. De — teszi hozzá jellemző gyöngédséggel Melanehton — ne szoktassa a gyermekeket a szerzetesek csúfolásához, mint azt sokan teszik. Ennekutána néhány zsoltár is begyakorlandó. A haladottabbaknál Máté grammatikai magyarázata s Pál apostol Timotheushoz írt két levele, János első levele vagy Salamon egészítik ki a programmot. Egyéb azonban nem. mert ismételve hangsúlyozza Melanehton, a túl sok nem célszerű. A III. csoport azokból alakítandó, a kik a grammatikában legtöbbre haladtak. De a délutáni első órán ezek is a többiekkel együtt a zenetanulásban vesznek részt. Majd Virgiliust veszik elő, aztán Cicerót »Deofficiis« vagy »Epistolae familieres*-eit. Reggel Virgiliust kell ismételni s a grammatikai gyakorlat kedveért mondat constructiók szerkesztendők, különös tekintettel a beszéd alakzataira. Délelőtt mindig a grammatika a főtárgy, úgy hogy az etymologia és svntaxis befejezése után a metrika s később a dialectika s retorika legyen megkezdhető, úgy az I-ső mint a II. csoport hetenként egy írásbeli feladványt, levelet vagy verset kap, beszélni azonban csak latinul szabad. Ez rövid foglalatja Melanehton azon müvének, mely legrészletesebben terjeszkedik ki kora oktatásügyére és annak szükségeire. Ki ne látná ebben protestáns iskoláink egész mai rendszerének tvpusát. a mint az századokon keresztül tartotta fenn magát s helyes gyakorlati érzékkel oldotta meg a protestáns tanügy nagy feladatait. Itt is, mint egész működésében, Melanehton első sorban paedagogusnak bizonyul. Praeceptori működése az értelem, a sziv és jellem képzését tartja első sorban szem előtt, mint classicaphilologus nem az ókor civilizációját kutatja mindenekfölött, hanem abban csak egy formális nevelési eszközt lát a humanismus és protestantismus nagy céljaira. Neki az nem öncél, de a gondolkodás módszere és azért mint kora igazi nevelője, megérdemelte sírján Georgius Fabriciustól ezt a szép emlékverset: Inclyta quidquid habét studiis Germania laudis, Ingenio peperit clare Philippe tuo. V. s. TÁRCA, Melanehton Fülöp életrajza. Felolvastatott 1897. február 16-án tartott emlékünnepen Kolozsvárott. Melanehton Fülöp 1497. február 16-án született. Bölcseje a kis Bretten városkában ringott, a rajnai Pfalczban. Atyja Schwarzerd György istenfélő és kitűnő fegyverkovács volt, a ki hűsége és képzettsége miatt az akkori német császár, Miksa és sok más főúr is nagyrabecsült. Mély értelmet tulajdonítok annak, hogy Luther bányásznak fia volt, ki az ércet a földből ásta s Melanehton fegyverkovácsnak, ki a nyert ércből fegyvert, sisakot, pajzsot és páncélt kovácsolt. Anyja Borbála a bretteni polgármester Beutter János leánya volt. Valahányszor atyjáról emlékezik meg Melanehton, soha sem teszi azt a legmélyebb meghatottság nélkül. Fájdalom, hogy az érzékeny szivű, gyönge testalkatú gyermek korán, már 11 éves korában elveszté őt. A haldokló atya, ki hosszas betegség után hunyta le örök álomra szemét, végszavai életfogytáig szivében maradtak. > Intelek téged kedves fiam, hogy Istent féljed és kegyes életet folytass!* Melanehton első tanítója Hungarus János volt, kit a nagyatya saját fia és unokái oktatására fogadott házába. Itt tanulta meg a latin nyelv elemeit; s a buzgó tanítvány sohasem feledte el első tanítójának lelkiismeretes szorgalmát és okos bánásmódját, melyben tőle részesült; »Szerettem őt mint atyámat s ő viszont úgy szeretett engem, mintha fia lettem volna* 1 így emlékszik meg róla még késő vén korában is, örvendve annak, hogy viszont fogja látni tanítóját az örökkévalóságban. Kevéssel az édes atya előtt Fülöp nagyatyja is meghalt s így került a tehetséges és tanulni vágyó fiú az akkoron híres pforzheimi iskolába, hol lakása és ellátása volt egy rokonánál, ki a tudós és nagyhírű Reuchlinnak volt testvére. Itt tanult görögül s itt részesült Reuchlin jóakaró pártfogásában, a ki az eszes fiút könyvekkel látta el s német hangzású nevét Schwarzerdet göröghangzású s ugyan azt jelentő Melanchtonra változtatta át. Tizenhárom éves korában az 1505. év október havában Fülöpünk a heidelbergi egyetemre ment, a mi kevésbbé feltűnő, ha meggondoljuk azt. hogy a főiskolában még sok olyan tárgyat tanítottak, a mi most az abba előkészítő intézetek föladata közé tartozik. Midőn letelt a három év, 1502. szeptemberében Tübingába ment, hol éles eszével, mély ítéletével és kiváló emlékező tehetségével tűnt ki s midőn bejárta az akkori összes tudományok mezejét, »magister philosophiae* lett s ő maga is (1514) 17 éves korában tartott az egyetemeken előadásokat. Hat évig élt Tübingában s itteni sokoldalú tevékenységéből már is látszott, hogy a fiatal ember nagy dolgokra van hivatva: ekkor Reuchlin tanácsára Bölcs Frigyes szász választó fejedelem — miként 10 évvel előbb Luthert — a wittenbergi egyetemre hívta őt, hol a görög nyelv tanszékét foglalta el. Azon Ígérettel, mely egykoron Ábrahámnak szólt, adta tudtára Reuchlin szeretett ifjú barátjának a wittenbergi egyetemre való meghívását. Távozzál hazádból, szülőföldedről — így írt neki — azon földre, melyet láttatok te veled. És teszlek nagy nemzetté, megáldlak s fölmagasztalom nevedet és légy merő áldás. I. Móz. 12., 1. 2. Igenis fiam, ezt hirdeti nékem a lélek s reménylem, hogy meg fog történni, én Fülöpöm, én tanítványom és én vigasztalásom. És valóban így is lett és pedig nagyobb mértékben, miként az ifjú szerény tanár maga remélte és sejtette, midőn wittenbergi beköszöntőjében 1518. aug. 29-én a tudományok műveléséből hazájának nagy lelkesedéssel új szellemi tavaszt igért. Ki akarná kétségbe vonni, hogy az ő meghívásával épen e város egyetemére az isteni gondviselés egy látható terve valósult meg ? Itt találta Melanehton Istennek amaz emberét, Luthert, a ki épen akkor tevé az első bátor lépést a reformációhoz, midőn az előző év október 31-ik napján a wittenbergi vártemplom ajtajára szögezé ki híres 95 tételét. Luther azonnal emberére ismert és Melanehton viszont Lutherre. Luther, hogy a kezdetben feltűnően kicsi, gyönge s halavány testben egy rendkívüli lélek lakozik; őbenne minden — mondá néhány nappal később — emberfölötti; mily nagyon szeretem én őt !« Épen így hatja meg Melanchthont Luther nagysága, úgy tűnik fel előtte, mint »egy Illés, telve szent lélekkel*, kiért életét is föláldozná; a föld kerekségén nincsen mása. Alig is van dicsőbb e földi téreken, mint két nagy férfinak barátsága, kiknek mindegyike Istentől ugyanazon munkára