Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-01-03 / 1. szám

a nyilvánosságot, sőt keresi az összeköttetést a tanügyi közvéleménynyel, a melynek helyes informáltatását kötelességeül tekinti, s a melynek nyilvánulásától és hatásától nem zárkózik el«, Ennek a »helyes informáltatásnak* már eddig is nagy hasznát látta nemcsak a »tanügyi*, hanem általában véve az országos közvélemény. Mert megtudtuk a kijelölt célt, a megoldásra váró feladatokat (a miniszter és a tanács részéről kölcsönösen kicserélt kérdőpontokban), a szakbizottságok állásfoglalását stb. Most legközelebbről pedig arról értesültünk, hogy a tanács tagjai az egyes iskolák beléletéből, szellemi és erkölcsi vezetéséből akarnak közvetetlen tapasztalatokat szerezni, mint — úgy szólva — kormánybiztosi minőségben működő állandó (mindenkori) iskolalátogatók. E végből a tervezetet s az eljárás mikéntjét körülszabó fölterjesztést jóváhagyás okából a miniszterhez fel is küldötték. Helyesen! Ennek a tervbe vett intézkedésnek mi örvendünk legjobban. Mert ez által nemcsak a célul tűzött tantervi reform valósul meg egészséges és a gyakorlati szükséget kielégítő módon ; hanem — a mi a fődolog s a mit Lapunk 49. számában közölt iránycikkben nyomatékosan kívántunk — el fogjuk érni iskoláink szellemének reformációját is. Ezt pedig csak úgy lehet elérni, ha a »reformerek« •— mielőtt a zöldasztal munkájához fognának — behatolnak az iskolába; de nem csupán a tanterembe, . s nem csupán csak a tanórákra, hanem behatolnak az iskolának —úgy szólva — minden zege-zugába, s ott mindent éles szemlélet, pontos vizsgálat alá véve, kimelet nélküli feltárás útján részletes tapasztalatokra s alapos tájékozottságra tesznek szert mind a személyi (tanár-tanuló közti), mind a dologi viszonylatokban. Ebből folyólag szeretjük hinni, hogy a tervezett látogatások súlya nemcsak a kérdezésekre, feleltetésekre és az írásbeli naplókba betekintésre fog esni; hanem kiterjed a tanári székek jegyzőkönyveire, az irodák újabbi s régebbi actáira. a tanári karnak egymás közti társviszonyára, szóval az iskola minden külső és belső körülményeire mindazon szempontok alapján, a melyeket első sorban a valláserkölcsi tekintet általában és a paedagogiai követelmény különösen kijelöl, a »mens sana in corpore sano« örök igazságával egyetemben. Ezen. jelen cikkünk céljához szükséges előzmények után azt véljük, hogy a közoktatási tanács minél sikeresebb működéséhez felajánlt szerény közremunkálásunkat ne halaszszuk *ad graecas calendas*. hanem kezdjük meg »in flagranti* épen ott, a hol a tanácsot is mozgolódni látjuk. Kezdjük hát el a közoktatás belső állapotának vizsgálatánál s menjünk előre is »in medias res* : a középiskolákba, a nemzet legfontosabb és legféltettebb intézeteibe, mint a melyeknél legtöbb a panasz elannyira, hogy nem merül fel a közélet tengerén olyan hullámverés, a melyért ne a középiskolákat okolnák. S midőn ezt teszszük. távol van tőlünk, hogy mi is a közönséges »kárhoztatók« sorába álljunk, mert ez olyanfórmán venné ki magát, mint akár a keblen melengetett kígyó harapása*, akár »a gazdáját megugató eb* hálátlansága — lévén alólírt 28-ik év óta a középiskola tanári szolgálatában. »diákkorban * megelőzött hét évi magán (correpetitori) praxissal, mint a mely forrásokból lőn számomra is a »subsidium vitae«. De a fönnehb jelzett magasabb és általánosabb szemponton kívül épen ez a körülmény jogosít fel ama bátorságra, hogy középoktatásunk ügyének árnyoldalaihoz hozzászóljak ; mert a fényoldalak amúgy is mindig előtérben állnak és sokszor épen a sok valódi és mesterséges »fény * tünteti el az árnyékot, mely alatt a valóság lappang. Emez árnyék legsötétebb vonásait a tanulók szellemi túlterhelése tárja a szemlélő elébe. Jöjjünk tisztába ezzel a szóval, hogy:»túlterhelés*. Azok, a kik ezen nemzedékeket megrontó kóros iskolai állapotnak leginkább okozói és előmozdítói voltak, ú. m. a tantervkészítők, a »vastag« tankönyv-írók, a mesterséges órarend combinálói és mindazon modern tanárok, a kik az ember mivoltával és lényegével egyidős alapot, a lélektani és paedagogiai irányelvet, mellőzve csak előadtak és előadnak: azok váltig tagadták és tagadják a túlterhelést. De azok, a kik önszemélvüknél előbbre és többet látnak, sajnálattal kénytelenek constatálni, hogy igenis van túlterhelés. Ugyanis: mint minden dolognál, ha annak csak egy oldalát vagy csak egy ágát vizsgáljuk, ítéletünk ferde, egyoldalú és igaztalan leend: úgy a túlterhelésnél is, ha azt csak egy tanár (még pedig szak-tanár) álláspontjáról és csak egy tankönyvből, egy tanórára kimért pensumból ítéljük — akkor nincs túlterhelés. Ámde, midőn az egy-egy osztályba beszolgáló, különböző szaktanárok előadásai után a vaskos tankönyvekből mintegy araszszal kimért pensumok a rengeteg írni valók kapcsán naponként, az egyes napi anyagok hetenként, az egyes hetiek időszakonként, az egyes időszakiak év végén összekerülnek: csak ekkor, t. i. ezen napi-, heti s időszaki részösszegeknél és évvégi főösszegeknél láthatja az elfogulatlan szemlélő a túlterhelés horribilis mennyiségét, test- és lélekölő minőségét. Persze, »könnyű annak, kinek nem fáj«: könnyű az 1—2 szaktárgyból vizsgázott s ugyancsak 1 — 2 tantárgyat naponként 2—3 (ritkán 4) tanórán »előadó* tanárnak; de szerfölött nehéz a megoldás és végrehajtás annak a testben-lélekben fejledezni akaró, zsenge gyermeknek vagy ifjúnak, a kinek agyrendszere még kifejletlen lévén : ápolást és élesítést, nem pedig rombolást és butítást követel. Mások a kik mint tanférfiak elismerik a túlterhelés létezését, részint azzal mentegetik magukat, hogy ez a baj nem mai keletű, hiszen Lorinsernek Berlinben már 1836-ban megjelent »Zum Schutze der üesundheit in den Schulen* című munkája s az ennek révén kifejlődött iiodalom sem tudott lényegileg segíteni a bajon; részint azzal, hogy a mai gőz- és villanyerővel haladó, felvilágosodott korban mindegyre nyilvánuló fölfedezések, a történelem előtti idők végtelenségébe való hatolás, az egek titkainak fürkészése és több más. magas, lendületes törekvés az egyes tudományköröket oly kitérjedésűekké ettték, hogy annak folytán tantervnek, tankönyvnek és órarendnek ki kellett bővülni. Mind az előbbi, mind az utóbbi állítás igaz lehet, a minthogy igaz is, de az is igaz, hogy Isten a XIX. század gyermekét nem teremtette mindmegannyi mythologiai Atlasnak, hogy a mindenséget vállán hordozza! Közelebbről szólva, az 1883-ki középiskolai törvény alapján készült állami és egyházi encylclopaedilcus tantervek nem hogy a régi bajok gyökeres orvoslását eszközölték volna, sőt azáltal, hogy a humán és realirányoknak egyesítését és kölcsönös kiegészítését célozták: a tanulót oly sok ismerettel terhelik, hogy nem csuda, ha azoktól az illető szabadulni óhajt, mihelyt a mai középiskolából kikerül. Holott részint a iskola-reformátorok, részint a korábbi idők tanügyapostolai a tantervek tekintetében ma is példaadóink lehetnek, ha a középiskola célját egyszerűen, úgy mint ők. a dolog lényege szerint tekintjük. — Nevezetesen, a régi triviális rendszer szem előtt tartásával mi is a mai középiskola elébe kettőn célt tűznénk: először, az általános műveltség-adást és másodszor, az egyetemre előkészítés. Az általános müveit-