Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-12-06 / 49. szám

TÁRCA. Speneer Herbert a vallásról. Spencer Herbert harminchat évig tartó, betegség által gyakran megszakított munkálkodás után bevégezte a »System of Synthetic Philosophy*-ját (a synthetika filösofia rendszere). Bizonyára nemcsak a gondolkodók tekintenek nagy érdeklődéssel e nagy munkára, hanem mindazok is, a kik a nemes ambitiót, a megtörhetetlen akaratot méltányolni tudják. Az tagadhatatlan, hogy az egymás után megjelenő kötetek kínos riadalmat és heves antagonismust keltettek. Alig hihetjük, hogy legyen ember, a kinek bármilyen legyen is meggyőződése avagy előítélete, de ha a szellemi munkákat méltányolja, érdeklődéssel ne látná egy oly mű befejezését, mely, ha szerzőjének élete körülményeit tekintetbe vesszük, páratlanul áll a világirodalomban. Még mint ifjú ember, szerény viszonyok között és beteges létére, egy oly mű megírására vállalkozott, melyben az egész világegyetemet minden időkön keresztül való változásaiban felölelve érthetővé tenné. Hogy vájjon terve sikerült-e, a fölött a vélemények különbözhetnek. De óriási vállalata, merész themája, encyclopaedikus ismerete, világos előadása és gazdag illusztratiói mindenkor bámulatra keltendik az emberiséget. Ránk nézve az utolsó kötetnek az a szakasza legérdekesebb, melyben az egyházi intézményekkel foglalkozik, Először is a »vallásos eszmét* elemzi és némiképen kimerítőleg. És azok, a kik megrettennek attól a megjegyzéstől, hogy a theismus a történelem előtti idők vad embereinek álmadozásaiból fejlődhetett ki, ne felejtsék el, hogy valamely tárgyra vonatkozó vizsgálódásokban nem az a lényegesebb kérdés, hogy hogyan állott az elő, hanem hogy micsoda az ma ? A történelmi módszer használatával gyakran megvilágosíthatjuk a ferde nézetek eredetét. Ámde a kutatások bármily nagy száma sem tüntetheti fel a dolgokat másképen, mint a mint léteznek. Tegyük fel, ha a nyomozások alapján kideríthető lenne, hogy a hazafiság az éhség és félelem által összehozott vadak hordákká való egyesüléséből származik, mint a mint a farkasok is amaz ösztönök által csapattá verődnek össze: azért ez a körülmény a hazafiság magasztos voltát legkevésbbé sem csökkenthetné. Épen így, habár a vallás a vad embereknek az elhunyt ősökről való álmadozásaikból származnék is. azért egy Augustinusnak vagy egy Kempis Tamásnak szellemi emelkedettségét csak olyannak kell tekintenünk, a milyen valósággal volt. Igazán sajnáljuk, hogy Spencer annyira a »szellem-elmélethez* ragaszkodik, hogy egy más tényezőt a csoda által ébresztett tiszteletet teljesen figyelmen kívül hagyja, holott a holtakról való elmélkedésekkel együtt ez is fejleszté a természeti theologiát. Még érdekesebbek az egyház és állam viszonyáról is a nonconformismus eredetéről felvetett eszméi. »Eredetileg — mondja Spencer — az egyház és az állam sehol sincsenek megkülönböztetve*. E fölött természetesen vitázni sem lehet. E szerint tehát az államegyház védőinek igazuk van, mikor gúnyosan követelik az egyház és állam között kötött szerződés dátumának és pontjainak kimutatását. Azonban, mielőtt a vesztett ügy harcosai kiörvendhetnék magukat a fölött, hogy ily kiváló elvtársuk akadt, Spencer hozzá fog annak a kimagyarázásához, hogy az egyház és állam »határozottan incoherens homogeneitása* miként változott át az evolutio törvénye által »egy határozott, coherens heterogeneitássá*, melyben egyház és állam teljesen elkülöníttettek. Úgy véli, ez a processus az ipar fellendülésével kezdődött. így jött létre »az egyének kényszerített összemunkálása helyébe az egyének önkénytes összemunkálása«. A tekintélynek való hódolás nem tekintetik többé a legmagasabb erénynek, ennek az eredménye a nonconformitás. És igazán meglepő, hogy Sokratest mondja az első nonconformistának. Mert ha csak azért nevezi is annak, mivel egy osztály typikus alakja, talán inkább Szákya-Munit, a Buddhát említhette volna fel elsőnek. De e typusok egyike sem vezethette rá arra az általánosításra, hogy »a dissentismus (eltérő véleményűek) ős formái rendesen a mult idők tekintélyével lépnek fel a jelenlegi tekintélylyel szemben*. Egyébiránt ez az általánosítás fentartható. Mert a nonconformista felekezetek, a paulicianismustól le a quakerekig gyakran joggal állíthatják azt, hogy az orthodox egyházaknál szorosabban ragaszkodnak az ős tekintélyhez. Örömmel fogadjuk Spencer ama észrevételét, hogy az angol nonconformismus a sacerdotalismus ellen való ellenszegülés. Különben ez is egyik illustratió arra nézve, hogy a keresztyén nonconformismus rendesen a régi tekintélyt állítja az újjal szemben. Hisz a keresztyén dissentismus anti-sacerdotalismusa az új-testamentumra van alapítva. Jól esik látni, hogy Mr. Spencer mily világosan és szilárdan alkalmazza a magasabb filozófia tanait a vitás kérdésekben. »A gondolat szabadsága, melyért rég küzdünk s mely mindinkább és inkább valósággá lesz, úgy hogy egy embert sem fognak többé más hitvallás támogatására kényszeríteni*. Úgy véljük, ez a kijelentés már nem a filozofusé, hanem a prófétáé. És a jóslat ha késik, de nem múlik. Egy oly tehetségünk, melyet Mr. Spencer nem igen látszik magasra becsülni, a mi hitünk, mondja nekünk, hogy ez az idő bizonynyal el fog jönni. Az államférfiak és a vallásos emberek belátandják, hogy a más hitvallásúakból egy hitvallás támogatására a törvény által kicsikart pénz, nem válik az Ő vallásuk dicsőségére. — Angliában az államegyház számára a földbirtokoktól a papitizedet mindenkitől szedik vallásra való tekintet nélkül. A mikor ez az idő elérkezik, az egyházi konferenciák megelégedéssel fognak gondolni Spencer eme szavaira : »az idő elérkeztekor betöltetik RZ cl társadalmi különbözőség, mely első törzsfőnök papi funkciójának elvégeztével kezdődött«. Bölcseleti értekezésben nem igen szoktak az érzelmekre hivatkozni. De e munkában mégis vannak helyek, az egyházi intézményekről szóló szakaszban, melyek külö-