Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-11-08 / 45. szám

egyháztörténetet értékes részletkutatásokkal de korszakalkotó gondolatot nem képes felmutatni. Az ó-katholicizmus nem dicsekedhetik azzal, hogy korunk vallásos forrongásának irányt mutatott volna s a theologiai és philosophia nézetek sűrű homályában világosságot gyújtott volna. Jövőjét illetőleg pedig már fentebb idéztük szavait, hogy nem bízik az ó-katholikus egyház egy évszázados fenmaradásában. Ez a resignatio s azon hasonló szellemű sorok, melyekkel Stieve Jentsch könyvének ismertetését az > Allgemeine Zeitungéban bezárta, indították arra Weber ó-katholikus püspököt, hogy ugyancsak az »Allgemeine Zeitung* hasábjain megszólaljon az ó-katholicizmus mellett. Levelének azon része, melyben az ó-katholicizmusnak a róm. egyházhoz való viszonyát tárgyalja, oly érdekes, hogy az alábbiakban szószerinti fordításban közöljük: »Az ó-katholicizmus visszahatás a római pápaság kettős absolutismusa ellen. A pápa minden egyházi és világi hatalomnak Istentől rendelt hordozója és birtokosa akar lenni s hogy valósággal az is, ezt ismerte el az 1870-iki vatikáni zsinat, mint a római egyház törvényes képviselete azáltal, hogy elfogadta a pápa csalhatatlanságáról s egyetemes püspökségéről szóló hitcikkeket. »A pápa — írja Liberatore római jezsuita, az 1870. júliusi végzések magyarázatában — Isten által absolut módon minden fenség tetőpontjára emeltetett* és >a pápában mint csúcspontban egyesül mind a két (egyházi és világi) hatalom*. Épen ezért a pápa »a polgári törvényeknek is legfőbb .birája, de ezek iránt való kötelezettségnek egyáltalán nincs alávetve«. »A vatikáni zsinat által teremtett ez eltagadhalatlan tény magába véve nem volna még figyelemreméltó. Lehetne, mint ezt sokan teszik is, nevetni felette, ha a római egyház az európai nemzetek életében nem volna oly fontos tényező, mint a minő valósággal, s ha az összes római püspökök és lelkészek ezen zsinati végzéseknek néma engedelmessébe alá nem vetették volna magukat. Azonban épen ezáltal e határozatoknak majdnem kiszámíthatatlan hatásuk van. Elsőben is a pápa által vezetett egyház benső igazgatásába 1870. július 18-dika óta, egy akarat uralkodik, t. i. a jezsuiták által befolyásolt pápának akarata. Az egyház tanát és fegyelmét, szervezetét és vezetését egyedül és kizárólag a pápa szabja meg annyira, hogy tekintélyének mindenki, a leghatalmasabb püspöktől kezdve a legjelentéktelenebb világiig akarva vagy nem akarva meghajolni kénytelen. Minél tovább tart ez az állapot, annál jobban ki van téve a német nép római katholikus része egy oly vallás és vallásosság befolyásának, mely hovatovább annál jobban megtagadja a német gondolkodás, érzület és élet legkisebb nyomát is, s a keresztyénség helyére a nem német és nem keresztyén, hanem a római jezsuitismust teszi, ennek összes külsőségeivel, és ezáltal a szakadást a r. katholikusok és más vallásúak között egész elviselhetetlenségig fokozza. S hol volna a német birodalom határain belül más szervezet, mely ezen veszély ellen sikerrel megküzdhetne az ó-katholicizmuson kívül?* »A pápa azonban a vatikáni határozatok alapján nemcsak az egyházban igényel föltétlen hatalmat, hanem ugyanilyet követel a fejedelmek és államok felett is. Persze ezen pápai követelések felett is sokan csak mosolyognak. Hiszen meg lehetne nyugodni a mellett, s egyedül okos eljárásnak a kedélyes laisser aller-t tekinteni, ha a pápai követelések a politika terén nem nyernének támaszt az alatta álló püspökök, lelkészek, barátok, apácák és hivők vakon engedelmeskedő tömegében. Ezen körülmény folytán ama követelések nyilvánvalólag kilépnek a puszta elmélet teréről s hatalmasan működő erőkké lesznek, melyek akadálytalanul érhetnék el céljukat, t. i. a modem állami rend fölforgatását s a középkori pápai uralom visszaállítását—még pedig ki tudja mily hamar? Ki volna képes a római pápaságnak kárhozatos befolyását, különösen a német nép politikai fej'ődésére s politikai jövőjének alakulására korlátozni, s ha Isten akarja idővel hatástalanná tenni, ha nem az ó-katholicizmus?« >Stieve cikkében idézi a következő mondatot is: »Az ó-katholicizmus nem dicsekedhetik azzal, hogy korunk vallásos forrongásának irányt mutatott volna s a theologiai és filozófiai nézetek sürü homályában világosságot gyújtott volna*. Nos, a mélyebben tekintők előtt ezen mondat tarthatatlansága nyilvánvaló. Ha az ó-katholicizmus semmi mást nem tett volna, csak azt, hogy minden politikai irányzatótl ment, tisztán vallásos katholikus egyház gondolatát felvetette s ennek kivitelét szervezetében is megmutatta — ez pedig el nem vitatható — úgy már ezzel irányt mutatott korunk vallásos forrongásának. a melyet ez előbb vagy utóbb követni is fog, a mennyiben t. i. az állam és egyház, az impérium és sacerdotium között a vatikáni zsinat által állandóvá lett viszály népünk s magas érdekeinek áldására nyugalomra tér. És épen ebben, legbensőbb és valódi lényegében, hogy t. i. katholikus egyház, mint pusztán vallásos szervezet, menten minden politikai irányzattól, van szerintem az ó-katholicizmusnak fontos jelentősége, nélkülözhetetlen és megsemmisíthetlen volta a jelenben és jövőben.* Nekünk úgy tetszik, mintha Weber ó-kath. püspök szavai sem volnának telve remény nyel az ó-katholikus egyház jövője iránt s bármennyire méltányoljuk is az ó-katholicizmusnak érdemeit, az eddigi gyűlések lefolyása azt a gondolatot kelti bennünk, hogy az ó-katholikus egyház mint külön egyház nem soká fog fennállani, hanem a benne rejlő szabad vizsgálódás következményeinek levonásával beleolvad egyik vagy másik prot. egyházba, dokumentálva ezzel is, hogy a hierarchikus törekvésekkel szemben mint a múltban, úgy a jövőben is egyedül az evang. prot. egyházak képesek az Úr adta lelki szabadságot megőrizni s rajta felépült közszabadságot és ennek intézményeit biztosítani. Pápa. Dr. Antal Géza.