Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-09-27 / 39. szám

BELFÖLD. A felsőbaranyai egyházmegye közgyűlése. A felsőbaranyai egyházmegye f. hó 8—9-én tartotta rendes évi közgyűlését Harkányban Szilágyi Dezső gondnok és Morvay Ferenc h. esperes kettős elnöklete alatt. Egyházmegyéje ügyeit szivén hordozó gondnok a kötelességteljesítésben maga járt elől jó példával, mid^n országos elfoglaltsága mellett is talált módot, hogy már a 7-én tartott előtanácskozmányon megjelenhessen. Az előtanácskozmány célja, mint az azt vezető gondnok szelíd humorral jelzé, hogy az egyik-másik tagban előtörő szónoklási kedv itt találván utat, biztosíttassék a közgyűlés gyors lefolyása. Az eredmény meglett, mert míg a régebbi években 4—5 napig elhúzódott a tanácskozás, most két nap alatt teljesen befejeződött. Nyolcadikán a templomi isteni tiszteleten való részvétel után kezdetét vette a közgyűlés. A megalakulás formaságai s néhány lemondás elintézése után Morvay Ferenc h. esperes felolvasta két óráig tartó jelentését. A szépen megírt, magvas, néhol költői lendületű jelentés nem huny szemet a bajok felett, ráteszi kezét a lappangó sebekre, iparkodik összeállítani a kórtüneteket, hogy azután mint jó orvos enyhítő szereket is ajánljon. Különösen megdöbbentő, a velőkig ható volt, midőn prófétai hévvel, perzselő lánggal rámutatott a dunántúli magyarság, köztük egyházmegyénk kebelében is dúló rákfenére, az »egyke« rendszerre. Szorgalommal összeállított statisztikai adatokkal tünteti fel a születési esetek megdöbbentően kicsiny arányszámait; az egyházmegye lélekszámának évről-évre nagyobb mérvű apadását, s ez által a nemzet fentartó elemének, a magyarságnak is gyengülését, fogyását. Az arkanumot ugyan ő maga sem találja meg e nyilt seb ellen, de éreztük mindannyian, hogy itt tenni, cselekedni kell, tétlenül tovább nem állhatunk; hogy fel kell rázni a társadalmat e baj iránti lethargikus állapotából, mert így csakugyan »pusztulunk, veszünk*. Aggodalmasan emlékezett meg a jelentés a tanítóhiányról, mit élénken dokumentál az, hogy jelenben is — a pályázati hirdetések többszöri ismétlése dacára — nyolc tanítói állás van üresedésben, nyolc iskolában szünetel a tanítás. E baj orvoslásául óhajtandónak tartja a jelentés, hogy az állam állítson fel újabb tanítóképző-intézeteket. Az egyházmegyei közgyűlés ez aggodalmat keltő körülmény hatása alatt, később az esperesi jelentés kapcsán : erkölcsileg kötelezte a lelkészeket, hogy a hol ismételt pályázati hirdetés után is a tanítói állomás be nem tölthető, vegyék kezökbe az oktatást s tanítsanak, természetesen a megfelelő tanítói díjazásért. De nem késelt az esperesi jelentés az elismerés és méltánylás koszorújával sem, ott, hol az egyházi élet terén szépet, jót és nemest tapasztalt. Örvendetesen vettük tudomásul, hogy az az ős forrás, melynek vize hajtja egvházkormányzatunk hajójának kerekeit; az a televény fekete föld. melyből reformált egyházunk táplálkozik : a hívek áldozatkészsége, ma is buzog, ma is terem néhol 30-at. néhol 60-at, néhol 100 at. Kis egyházaink bár híjjával vannak a vagyonnak, nem késnek az ős forrásból meríteni, s ha szükségét látják, erejöket majdnem meghaladó egyházi adót, közmunkát vállalni. Megnyugvással értesültünk, hogy az újabb egyházpolitikai törvények minden rázkódás nélkül mentek át népünkbe Ha voltak is néhol súrlódások a stóla-kérdésben, azok a legtöbb esetben a tapintatlanul értelmezett konventi határozat miatt állottak elő. A hívek egy-két eset kivételével mindenütt igénybe veszik az egyházi áldást. Megemlékezett a jelentés az ezredévi ünnepségekről is. Míg az ország szivében, Budapesten s a törvényhatóságok termeiben fény, pompa és csillogás között, addig egyszerű templomainkban és iskoláinkban azok híjjával, de nem kisebb lelkesedés mellett mentek végbe az ezredévi ünnepségek. Híveink szivében lobogó lánggal ég a hála a mindenható nagy Isten iránt, ki nemzetünket, hazánkat egy ezredév viharai között fentartotta; él a készség, ha kell »vért és éltet áldozni« imádott magyar hazánkért; erős, törhetlen benne a ragaszkodás koronás királyához, ki alkotmányos érzettel, bölcsességgel, a béke áldásai között vezeti hű népét a második ezerévbe. Az éljenzéssel kisért esperesi jelentés elhangzása után a folyó ügyek elintézése következett. Az egyházmegye osztatlan szeretete, ragaszkodása és bizalma által környezett esperes. Dányi Gábor, ki 23 éven keresztül részint mint pénztárnok és tanácsbiró, részint mint esperes, páratlan tapintattal, ügybuzgalommal, bölcsességgel és odaadással vezette egyházmegyénk ügyeit: veszélyes, munkálkodásában gátló szembaja miatt esperesi tisztéről lemondott, s ebbeli elhatározásában az összes közgyűlési tagok ragaszkodásának több izben tüntetéssé fokozódott nyilvánulása sem volt képes megingatni. Nem zárkózhatunk el azonban azon remény elől, hogy szeme javultával a közbizalomnak ismételt feléje fordulását látva: kezébe veszi az egyházmegye kormányzatának gyeplőjét, melyet mindenkor szigorral bár, de jóindulattal, pártatlansággal és bölcs előrelátással tartott. A »tanácskozási ügyrend és házszabály* megalkotása, dacára, hogy égető szükségét érezzük, mint »ne bántsd virág« a jövő gyűlésre maradt. Nem akarok Cassandra szerepére vállalkozni, de ha mindig ad graecas calendas halasztjuk ez ügyet: érezni fogjuk sajnos következményeit. Nem így van azonban az »egyházak csoportosítása* ügye, mely szintén a jövő közgyűlés napirendjére tüzetett, mert itt az elhamarkodás többet árthat, mint a mennyit használni akarunk. Hadd érlelődjék ez, hadd váljék vérévé a gyülekezeteknek, majd ha »eljő az időnek teljessége*, minden rázkódás nélkül keresztülvihető lesz az. Elvi fontosságú a közgyűlésnek azon határozata, mely a tanítók részére megadhatónak véli azon jogot, hogy állami anyakönyvvezetői tisztet viselhessenek, s ez irányban felterjesztést intéz a főt. egyházkerülethez. Felmerült ugyan azon aggály, hogy nem fog-e majd ez a tanügy rovására szolgálni ?! s azon egyenesen ki nem mondott, de sokak által táplált érzékenység, hogy nem fog-e a tekintély rovására esni, ha a subalternus végzi azt, a mit előbb a lelkész teljesített?! De hát, a mint mondatott, a liberalizmus korszakában élünk, a református lelkész nem lehet nem liberális! A számvevőszék jelentésében sötét képet tárt fel a közpénztár jelen, de még inkább jövő helyzetéről. Az egyházak által fizetett egyházmegyei közigazgatási járulék nem elég a kormányzati költségek fedezésére; az alaptőke fogyóban; magasabb adót kivetni nem lehet, nem szabad, úgyis némely egyházban már minden lélek után 4—5 kr. az egyházmegyei adó, ugyanennyi az egyházkerületi is. A fedezendő szükséglet pedig egyre nő. A közalapot, országos lelkészi gyámintézeti ügyeket ellenőrző bizottságok, melyeket kötelességszerűleg fél kellett állítani újabb kiadásokat rónak az egyházmegyei közpénztár terhére. Az esperesi túlhalmozott teendőket, ily sok egyházból álló egyházmegyében egy ember fizikailag képtelen elvégezni. Vagy nem megy a közigazgatás kellőleg, vagy áldozata lesz a lelkiismeretes esperes! Módot kell tehát nyújtani, hogy a gépies irodai munkát fizetett erővel vé-