Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-09-20 / 38. szám

hogy a lelkészi hivatal és az egyháztanács a gyülekezeti belmissziót nem képesek vezetni, sőt egyáltalában tűrni sem akarják azt, és ilyen helyeken a lelkek gyakran teljesen gondozatlanul maradnak. Mi kívánjuk, hogy a belmissziót a lelkészi hivatal vezesse, a hol az egyáltalában lehetséges; de a lelki gondozás monopoliuma nem illetheti meg a lelkészt, mert a hol a templomi kathedrákon megtűrik a hitetlenséget, ott a beimissziónak, a szükségre való tekintettel joga van ahhoz, hogy önállólag is munkálkodjék. Ezen tekintetben tehát az evangelizáció és a városi misszió szövetséges társak. Kívánatos volna, hogy egyházi részről még inkább elismernék egy önálló városi misszió szükséges voltát. Szaporodnak ugyan a hangok, melyek ezt teszik, de nagyon sokan még hidegen és visszautasítólag viselik magokat. A városi misszió igehirdetése és lelki gondozása elleni legfőbb ellenérvet tudvalevőleg az ágostai hitvallás XIV. cikkelyében találják föl. Ezen cikkely szerint csak az hirdetheti nyilvánosan Istennek igéjét, a ki »rita vocatus est*, vagyis a ki törvényesen hivatott el. Ámde szerintem — mondja az előadó — benső, Isten előtti hivatással nemcsak az egyházkormányzati hatóságok által megerősített férfiak, tehát a lelkészek, hanem a gyülekezetek, vagy egyes, egyházilag elismert egyletek által alkalmazott egyének is bírhatnak. A hitvallás említett cikkelyének ezen szava: »egyházilag elismert állomás®, rendkívül fontos és tisztázza a kérdést. Én például megmaradtam volna keletporoszországi lelkészi hivatalomban és nem jöttem volna Hamburgba, ha az itteni belmissziói egyletben nem láttam volna olyan egyházilag jogosított és törvényesített állomás-t. Mi, a városi misszió emberei, kérünk, intünk, büntetünk, tanítunk, épen mint azok, a kik rendes lelkészi hivatalban vannak. Mi nemcsak az egyetemes papság jogait gyakoroljuk, s mi nem is csak úgy akarunk beszélni, mint szélesebb családi körök háziatyái, hanem a gyülekezeti élettől elidegenedettekre akarunk, és pedig mindig az egyház nevében, hatni. Mi nem érdemeljük meg azon szemrehányást, mintha mi egy ránk nézve idegen hivatal jogkörébe akarnánk betolakodni. És mi nem vagyunk azzal megelégedve, hogy igehirdetésünknél belmissziói egyleti jogunkra hivatkozzunk, hogy gyűléseinket a rendőrség előtt bejelentsük és hogy azt mondhassuk a lelkésznek: »hiszen úgy sem akadályozhatsz meg minket«. Mi az Úrnak és az ő egyházának szolgálatában állunk. Lelkiismereti dolog az mindenkire nézve. Ezért kívánatos egy kellő világításba helyező és mellettünk kívülre bizonyságot tevő forma. Nem szükséges annak ordinatiónak, vagy ezen lelkészavatáshoz hasonló szertartásnak lennie; elég a testvérházból való ünnepélyes elbocsátás, s a gyülekezet vagy a missziói barátok, vagy általában az illető munkakörhöz tartozó, azt élvező emberek előtti ünnepélyes bevezetés és üdvözlés. A következő szakaszban aztán az evangelizáció és a városi misszió közötti lényegi különbségekről beszél az előadó (1. fentebb az 5—8. tételeket). Missziói érzékkel és missziói buzgalommal a városi misszionáriusnak is kell bírnia. A ki nem tud aggresszive föllépni; a ki a lelkiismeretet fölrázni nem tudj a; az ne fogjon hozzá ehhez a munkához, de a melynek egyházilag mindenesetre egészségesnek kell lennie és annak is kell maradnia. Mi nem akarunk az evangélisták útjain haladni; mi távol tartunk magunktól minden methodisztikus üzérkedést; mi az Isten igéjét kicsiny, áttekinthető körökhöz akarjuk vinni, hogy azokat visszanyerjük az egyháznak, azaz hogy, ha valamiképen lehetséges, a gyülekezeti életnek. Mi tudjuk, hogy a fölébredés még nem egy a megtéréssel, hogy a keresztelésben újjászületés történik, de a megtérés átmegy az egész életen. Folytontartó bánkódásnak és bűnbánatnak kell az ó Ádámot megfojtania és az új embernek mindennap ismét elő kell kerülnie és föl kell támadnia. Ámde ez nem történik meg a melegágyi növények fejlődésének gyorsaságával. Mi nem tévesztjük össze, a mi az evangelizációnál mindújra megtörténik: a megigazulást és megszentelődést. Mi fölismerjük úgy a hallgatóra mint a szónokra nézve a nagy veszélyt, mely a »Jézus most megment tégedet* szavakban rejlik. Mi tehát az igehirdetésben józanok vagyunk és teljes érvényére igyekszünk juttatni a »kegyelemből hit által igaz« evengélikus nagy dogmát. Az evangélisták körutazása az igehirdetésnek igen egészségtelen módjára nyújt alkalmat: az evangélisták mindig csak ismételgetnek és túloznak, az egész üdvigazságba való bevezetés helyett csak indulatba hoznak, lángra lobbantanak. Nézetem szerint huzamos ideig senki sem munkálkodbatik mint evangélista. A kolportőrök között a vallásos dolgokról fecsegők mindig csak ártottak a gyülekezeti életnek. A lelkészek értékéről való ítéletök gyakran attól függ, hogy milyen vendégszeretettel fogadták őket az illető lelkészlakokban. Mi nem akarjuk, hogy a mi testvéreink olyan munkát folytassanak, mely nincsen helyhez kötve; az egyházi vezetés, a helyi vagy a belmissziói egyleti lelkész által való támogatás nélkülözhetetlen reánk nézve, és csak azon esetben lehetséges az, ha munkaterünk kimutattatik. Mi részt akarunk venni a könyörületesség munkáinak gyakorlásában, a szegények ápolásában, a gyermekek körüli szolgálatban s a belmissziói egyleti élet más hasonnemű munkáiban is. Nagyon könnyen karrikaturák keletkeznek, ha valaki mindig csak azt tartja a maga feladatának, hogy nyilvánosan is, négyszemközt is folyton csak erre hív: »térj Jézusodhoz!* Valamint a lelkipásztornak, úgy a laikusnak is van külső munkára is szüksége, hogy erőinek égyensúlya fentartassék. A városi misszionárius által végzett lelki gondozás egészen más, mint az evangélistáé. Ez utóbbi nem ismeri azon személyiségeket, kik között lelki gondozást akar végezni. Nincsen módjában figyelemmel kisérni hallgatóinak családi életét és munkahivatási hűségét, valamint Isten igéje reájok telt hatásának maradandó vagy múlékony voltát, és e miatt gyakran megcsalja önmagát is és másokat is. Igazán, van valami valóban rendkívül egészségtelen az evangélisták lelkipásztori receptjeiben. Nagyon is nagy súlyt helyeznek egyes imádságok meghallgatására, a betegeknek könyörgés által való meggyógyítására; azt követelik, hogy azok, kik szentségben állanak, különüljenek el bűnös embertársaiktól és magukban alkossanak külön egyesületeket. De hát hogyan lehessenek így egyes családok a mi gyülekezeteink keresztvénileg erős tagjaivá? És hogyan tarthatjuk így kellő távolságban magunktól a pietisztikus szűklelkűséget, az elkárhoztatásra oly hamar kész, nagyzoló hajlandóságra ? A lelkek vezetésének ezen reánk nézve idegen módja veszélyeket hord magában főként az ifjúsági egyletekre nézve. A megmentettek azon nal magok is mentők akarnak lenni, s magok is azonnal 'szintén evangelizálni és misszionálni akarnak. De ez nagyon megfontolni való dolog, és könnyen rossz hírbe hozhatja a mi munkánkat. Mindezen okokból nagyon kockáztatott kísérletnek tartja a felolvasó (lásd fentebb a 9. s következő tételeket), hogy ugyanazon egylet városi missziót és evangélizáciot rendezzen be. Kivételek fordulhatnak elő, de jobb a kettőt külön tartani egymástól. A Rauhes Haus emberei a megjelenésében igénytelenebb, gyakran csaknem észrevehetetlen, de mindig sikeres eredményt igérő városi missziót