Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-09-20 / 38. szám

különösen arra ügyeljenek, hogy a hallgatók az olvasott szöveget jól értsék, s azon szellemtől legyenek áthatva, melyből az fakadt. A nyilvános és házi istentiszteletnek második felette fontos részéül Dick tanár Belfastból az imát tünteti fel, a mint az az ó-szövetségi áldozat helyébe lépett és a mint általa, ki az üt, az igazság és az élet, most a kegyelem kapujához is megnyílt az üt. Az ima áldása annak az Ígéretén alapszik, a ki azt mondta: »kérjetek és megadatik néktek* és bármely ellenvetés, melyet ügynevezett bölcsészeti okokból az ima és hatása ellen tettek, a jó hivő örvendező reményét meg nem téveszti s meg nem zavarja. Az ima meghallgatása négy feltételtől függ: 1 hogy Istenhez, s ne úgynevezett szentekhez intéztessék, 2. hogy a Jézus Krisztus nevében történjék, 3. hogy a Szentlélek befolyásából fakadjon, 4. hogy Isten akaratával megegyezzék. E feltételekkel kell bírnia az imát mondó lelkésznek is, a hallgatóknak is. Szónok továbbá azt véli, hogy annak közvetlenül a szívből kell fakadnia, s előre elkészített imák elmondásáról nem tart sokat. Legyenek ezek bármily >szépek«, s keltsék bár fel a hallgatók csodálatát, de nem lesz igazi és hatásos ima. Ezerszer jobb az oly ima, mely a szívből fakad, hangozzék bár el »műveletlen ember< ajakáról, ki Isten fensége előtt meghajol és önmagát bűnösnek tekinti, kinek csak kegyelemből nyittatott meg az üt az Űr trónjához. Evvel azonban semmiképen sincs mondva, hogy az imának a műveltség nyomait nem szabad magán viselnie, s hogy egy finomabb ízlésű lelkész alkalmatlan arra, hogy nyilvános istentiszteleten az imádkozást vezesse, Szónok az ima főrészeinek tartja a tulajdonképeni imádást (Anbetung), a hálaadást, a bűn beismerését, s a könyörgést bocsánatért meg kegyelemért, azonban a sorrend idő és alkalom szerint különböző lehet és ebben a tekintetben a lelkésznek jól kell előkészülnie is terv szerint eljárnia, hogy ne hányjon mindent össze-vissza s a hallgatók követhessék.^ A prédikátornak az imát nem csinálni, hanem valóban imádkoznia kell. Stewart Skócia St.-Andrews egyetemének principálisa (= rektor) előadásában nagy sűlyt fektetett arra, hogy a prédikáció továbbra is megmaradjon azon szerepben, melyet visel, t. i. legyen a nyilvános istentisztelet főrésze. Tudtával nincs is oly református egyház, mely a prédikációnak a nyilvános istentiszteletben ezt a helyet meg nem adná. Előfordulhat ugyan, hogy a prédikálás kezdetekor oly érzés fog el, mintha az istentisztelet megszakadt volna, azonban a mellett kell maradnunk, a mit Pressence is mondott: »az evangéliumot hirdetni a keresztyénség dicsősége és leiadata, melynek célja, Istennek az evangéliumban nyilvánított szentsége és szeretete által Isten országát tenyésztenie Az istentiszteletnek ugyan semmi esetre sem szabad egyedül prédikációból állani, az által a templom, a bölcsésziskolák egy nemévé válna, de a prédikálásnak nem is szabad hiányoznia, mert ez által az istentisztelet egészében sülyedne. Ez okból a reformáció, melyet az evangelium komoly hirdetésének köszönhetünk, a hitszónoklatnak az istentiszteletben kiváló helyet jelölt ki. A prédikációnak kettős célja van. oktatni és inteni, és épen itt érvényesülhet teljelen a lelkész személyisége, míg az énekben és parancsokban már inkább valami megállapodott van. A prédikációban mindig arra is kell tekintettel lenni, a mi hely és alkalom szerint a hallgatóknak szükséges, különben a. hallgatóság meg nem érti. Ezért a prédikációt szorgalmasan ki kell dolgozni, és ezért helyén van, azt fel is olvasni (a mint az Anglia és Skóciában szokás; mi úgy mondanók, kívülről kell jól megtanulni), nehogy felületes fecsegéssé, szalmázássá váljék. Az oktató résznél főleg a kifejezések pontossága szükséges. Az intéseknek pedig egészen szívből kell fakadniok, hogy bennök a szónok személyisége teljesen kifejezésre jusson, és a hallgatóéra befolyást gyakoroljon. Ehhez járuljon természetesen az is, hogy a prédikátor saját életmódjával is bebizonyítsa, a mit ajkai hirdetnek: a prédikátornak nemcsak jó szónoknak, hanem saját személyére nézve jó keresztyénnek is kell lennie.« Gerhard E. 0. dr. Lancasterből arra figyelmeztetett, hogy a prédikáció tartalma mindig a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztus legyen. Ő az Istennek személyesen a világba jött szava, az igaz fény, mindenkit, ki a világra jő, megvilágosítandó, s ezért úgy kell Őt feltüntetni, a mint Isten benne nyilvánult. A prédikációban nem annyira érveket kell felhozni a hitetlenség ellen, . mint inkább Isten egyszülött Fiát közvetlen az emberek szeme elé állítani: ez az alap, melyen minden prédikációnak nyugodnia kell. Délután, midőn a tárgyalásokat folytatták, Wheldon T. J. lelkész Bangorból (Észak-Wales) az énekről szólt, mint az istentisztelet részéről, mely alkalommal a zenének és dicséreteknek használatát a nyilvános istentiszteletben bő szakavatottsággal és higgadtan fejtegette, hogy a zene »ne az úrnő, hanem a szolgáló cseléd szerepét« viselje, az szerinte természetes, ily minőségben alkalmaztatni is kívánja, de csak ily minőségben s akkor is csak úgy, hogy az ének szövegéhez alkalmazkodjék s a benne kifejezett érzés igaz nyilvánulása legyen. Á dicséreteket vagy énekeket sem kell elvből mellőzni fődolog, azokat jól kiválogatni, és csak olyant használni, mely a »Szentlélek kenetével« bír. Épen úgy elvetendőnek tartja a divatos utcai nótát, mint az érzelgőset vagy pusztán tanítót. Itt Lutherre hivatkozott, ki az egyházi dalok mintájául a zsoltárokat állította oda. Gyakoroltassák a zene az iskolákban, hogy az egyháznak belőle haszna legyen, hasonlóképen nagyobb összgyakorlatokon, mint például zenei ünnepeken. A szentségekről Blaikie dr. tanár Edinburghból vállalta el az előadást, és itt különösen a keresztség egyik tana ellen fordult, mely az angol püspökiektől kiindulva, itt-ott Skóciában is hódít, de avval fenyeget, hogy a kiválasztottság tanát zavarba ejti. így pl. Macleop dr. Govanból. Ez oly nézeteket vall, hogy a keresztség valósággal újjászül s azt állítja, hogy ez a tan egybehangzik a westininisteri kátéval és a presbyterianus egyház többi hitvallásos könyveivel. Szerinte a megkeresztelt személyek, gyermekek vagy felnőttek, az újraszülöttek és kiválasztottakhoz tartoznának. De ez tévedés. Az írás mindenütt azt tanítja, hogy mi Krisztussal a hit által egyesülünk, s úgy életében valamint minden kegyelemben és áldásban, mely róla reánk háramlik, hit által részesülünk. Ezenkívül ama tan a keresztelés tényét oly fontosságra emeli, melylyel az az írás szerint nem bír: a belépésünket a Jézus Krisztussal való szellemi közösségbe egy úgyszólván anyagi ténytől teszi függővé, mi által az Isten gyermekei helyzetében és kilátásában bizonytalanság áll be, a mi ellenkezik azzal, a mit Pál (Rómaiak 8, 29.) a kiválasztottakról mond ; és mind ehhez járul, hogy az újjászületés és keresztelés tényének egymáshoz kapcsolását az a tény cáfolja meg. hogy a sok megkeresztelt ember istentelen életet él. Ezért Blaikie dr. úgy vélte, hogy a westminsteri hitvallásban lefektetett tan a szentségekről épségben kell, hogy tartassék, dacára az általa említett homályosításoknak. A következő szónok Prime R. E. tábornok volt Jonkersből (New-York) és ő az alamizsnáról, mint az Istentisztelet részéről szólt. Ilyenek, a presbyterianus egyház hajdan a vasárnap egybegyűjtendő áldozatot nem tartotta.