Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-01-26 / 4. szám

Protestáns ügyeink a napi sajtóban Mostanság sokat írtak a napilapok protestáns ügyeinkről. Leginkább az 1848. XX. t.-c. végrehajtását sürgető protestáns mozgalmat szellőztetik és kommentálják. A »Magyar Hirlap«-ban György Endre nagy jóindulattal és szakavatottan tárgyalta ezt a kérdést még a hónap elején. A mult héten meg abból az alkalomból, hogy a lutheránusok küldöttségileg peticionáltak, csaknem az egész napi sajtó közölte a memorandumot (bár töredékesen és hiányosan; egész kiterjedésében lapunk mai száma hozza), s több lap észrevételekkel is kisérte. Ezekből akarunk egyet-kettőt itt bemutatni. A »Budapesti Hirlap« jan. 21-iki számában »Panaszkodó protestánsok* című vezércikkben foglalkozik a kérdéssel. Miután megnevezés nélkül reprodukálja mult számunk vezércikkének gondolatait, sok helytt szavait is, annak az aggodalmának ad kifejezést, hogy »a kormánytalán a legjobb akarat mellett sem lesz képes a bajok lényegesebb részét elhárítani... A múltban szerzett érdemekre hivatkozás csekély súlyú, ha a kormányon ülők nem tartanak attól, hogy a kuruc ősök utódaiban is maradt valami apáik véréből, s a passivitás velük szemben keserű eredményeket szülhet. Ha így van a dolog, akkor nem lehetetlen, hogy a protestánsoknál a körülmények által szított elégületlenség nyilt antagonizmussá fejlődik ki a kormánynyal szemben. Ennek a jelei már ma is fölmerülnek itt is, ott is«. E csél-csap lap megjegyzései, melyekből az ellenzékbe ugratás intenciója világosan kitűnik, a gondolkodó protestánsok előtt évek óta nem nagy súlylyal bírnak. Ebből a kommentárból is arra az ingatag magatartásra ismerünk, melyet a R. H. az egyházpolitikai kérdésekben évek óta követ. De azt mégis sajnáljuk, hogy ez a legmagyarabb érzésű, néha épen soviniszta újság nem ismeri fel a »panaszkodó protestánsok* szóban forgó ügyében a kérdés nemzeti és kulturális fontosságát s nem látja be, hogy itt a magyar állam egyik legmagyarabb és leghívebb elemének a végből való állami megerősítéséről van szó, hogy az elnyomatás századaiból eredő s tisztán kulturális célok kedvéért, az akkor nem létezett magyar állam helyett elvállalt terhek könnyítéséről, a magyar faj egyik legjóravalóbb elemének erősítéséről s a nemzeti kulturában való versenyképességének fokozásáról van szó. Sokkal mélyebben hat a kérdés gyökerére Kaas Ivor báró a »Nemzeti Újság* január 22-iki vezércikkében. Ismertetve a kérdést, konstatálja azt, hogy »a protestánsok helyzete szegénységből Ínséges állapotra fordult. A rövid tapasztalás megmutatta, hogy a protestánsok veszik a legkevésbbé igénybe a lelkészi hivatalaikat, mihelyest a polgári törvények őket ezen kötelezettségeik alól feloldották*. Okát e jelenségnek cikkíró részint az egyháztagok túlterheltségében, részint a vallástalan felvilágosultságában látja. »Itt tehát, folytatja, kettős betegség van : egyik a szegénység, másik a vallási közömbösség. Amannak oka a viszonyok megváltozása és az új törvényeknek hatása; emezé a vallástalan nevelés, mely odáig megy, hogy a protestáns theologiai intézetekből a dogmatizmust kiküszöbölte s a kriticizmust tette helyébe, mely a keresztyén vallásból mithologiát s a bibliai történetekből meséket csinált. Ha pedig a pap maga sem hiszi, a mit tanít, sőt a szószékről prédikálja a biblia azon magyarázatát, melyet nem Luthertől, avagy Kálvintól, hanem Strausstól és Renantól tanult mindenféle német doktorok által hígított kiadásban, az urak pedig a középiskolákból és az egyetemről Auguste Comte pozitivizmusát, Darwin fajelméletét, Vogt és Moleschott materializmusát, vagy mi mindezeknél rosszabb, a semmit és az erkölcstelenséget hozzák haza — hát ugyan micsoda példákon okuljon a nép, hogyan ismerje bitét, miképen ragaszkodjék ahhoz lelkével, minek hozzon áldozatokat és hogyan kerülje el az erkölcsi nihilizmust, bukást és szocializmust*. »A magyar protestantizmusnak tehát — mert csak erről beszélünk — mindenekelőtt reformálnia kell önmagát, a papi nevelést, gimnáziumait és népiskoláit, hogy híveit megtarthassa s egyházi be^ő életét fejleszthesse. E nélkül hiábavaló minden anyagi segítség és szubvenció az államtól. Pénz és állam nem teremthetnek vallást, s nem tarthatják fenn az egyházat. Erre csak a hit ereje képes, azon hitnek ereje, mely ezelőtt, mikor a protestantizmus nem részesült állami protekcióban, mint most, hanem magára hagyatva önvédelmére még fegyvert is kénytelen volt viselni, nem hiányzott a magyar protestánsokban, jelenleg azonban annyira elgyengült, hogy állami támogatás nélkül megállani nem képes.« Nagyon kemény, de sok tekintetben igaz ez a beszéd és méltó a megszívlelésre. íme, a mit évek óta, ha simán, a lelkészi és tanítói érzékenység kímélésével hirdetünk, azt itt most egy világi protestáns, egy magas műveltségű és vallásos lelkű hírlapíró kimondja, leplezetlenül kikiáltja, urbi et orbi. Mi csak a mellett vagyunk, mit az érem másik oldalát nézve e Lap évek óta már az egyházpolitikai törvények létrejötte előtt sürgetett s mire azóta is folyton serkent, ösztönöz, kér, hogy tegyük intenzivebbé a vallásos nevelést, érvényesítsük jobban az evangéliumot: evangelizáljuk az iskolát, az egyházat, a családot. A nagy többség felelete először az volt. hogy ideális beszédek, idegen eszmék, nem magyar embernek való dolgok ezek; azután meg isszonyú hallgatás, tétlen várakozás; most csüggetegség, kis hitűség, desperáció. Csak egy kisebb töredék, de az egyház elitjéből és a nép jelentékeny része sorakozott az evangeliumos keresztyénség zászlaja alá; a bibliás nép másik része azonban, okos vezetés hiányából, a nazarénizmus és a baptizmus karjaiba vetette magát s ott keresi vallásos szükségleteinek bizony zavaros, de bizonyos mértékig mégis hitteljes és ránézve megnyugtató kielégítését.' A kik ezt eddig nem hitték, nézzenek szét a magyar szekták között s tapasztalni fogják, hogy a baptisták és a nazarénusok terjednek az állam védő és óvó-intézkedései nélkül is, pedig ezek a szegény eltévedettek önkénvtes adományok alakjában több egyházi adót fizetnek, mint a legtúlterheltebb baranyai kálvinista ember.