Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-01-05 / 1. szám

E kősziklán épült ház hívei a gályarabság rongyaiban is megvetették mindazt a fényt, melynek birtokosaiban a szerető Jézus oly irgalmatlanul gyakorlá azt a szeretetet, melyről az Isten-ember hirdeté,. hogy arról ismer meg bennünket, ha egymást szeretendjük. Az a harangszó hirdeté e szenvedőknek, ez üldözötteknek, hogy a hit elidegeníthetlen birtoka a léleknek; e hit az égi szózat, mely az üdvösségre egyetlen jogcímünk, ezt a szenvedések, az üldözések, az autodafék tüze, a bilincs csörömpölése el nem némíthatják. »De túl zenén, túl síp-dobon Riadó kürtön át« — hangzik az egyszerű hang szózata, mely a hivő léleknek az öröklét hivó szózata és e földi küzdelemben a lelkiismeret szabadságának csatajelszava . . . És 1896. jan. elsején megszólal a harangszó. Oh, mily mély változás előtt áll e nemzet. Az egész társadalom új eszmék, új törekvések erős áramlatának sodrába jutott. Az a szabadság az idők folyamán szükségessé tette a lelkiismeret szabadságának törvények, intézmények alakjában biztosítását, még pedig oly korlátlan, oly feltétlen alakban, mely még a felekezetnélküli állapot jogának elismeréséig is elment. Elment odáig, mert élő tiltakozást kellett állítani mindazon törekvések ellen, melyek a mult bármely formájában a lelkiismereti kényszert még feltámasztani bírnák. De hát a harangszót hallja-e a jövő ezredév magyarja? Vájjon nem némítja el a socialis forradalom vészkiáltása? Vájjon nem rikácsolja túl a hitetlenség gúnyja? Vájjon nem válik értelmetlen, üres hanggá, visszhangtalan hanghullámmá a lelkekben ? Oh gondviselő Isten, óh nemzetem nagy Istene, csak ezt ne engedd! Ha az a hang nem ébreszt áhítatra a jó Isten iránt; ha az a hang nem kelti föl emlékünkben az t a szózatot, mely a Hegyi beszédben szólt a világnak; ha az a hang nem szólítja lelkünkben a földi küzdelemben az evangeliumi szeretetnek, a békének, a jóakaratnak édes hivó szózatát; ha az a hang nem juttatja eszünkbe azt a szent hagyományt, melyet a mi vértanúink hagytak ránk, mely drágább, mely becsesebb az élet minden javánál, mely az értékek közt az egyetlen érték, mit a lopók el nem lopnak: óh akkor a földi szenvedélyek dúló csatáiban, az enyém és tied feletti véres dulakodásban szétdarabolják ezt a földet, mely ezer éves örökünk. Lesz itt föld, a négy folyam véres hullámaitól fertőzött föld; lesz itt föld, de e földnek nem lesz lelke, nem lesz géniusza. Pedig e föld lelke, géniusza nyomta rá e földre azt a bélyeget, melyről ráismerünk, hogy e föld a magyar haza; a magyar szivek földéből egységes egészszé, széttéphetetlen, gyémánt-kemény kapcsokkal összekapcsolt almáj a a Szent István királyi hatalmának, melyet fenkölt uralkodónk oly apostoli bölcseséggel hordoz, mint Istentől felkent királyunk e földön. Szólalj meg 1896 hajnalán drága harangszó. Boruljunk le és kezdjük az új ezer évet fohászszal. Kérjünk új ezredévet, óh ne így! Kérjük a Jézus megáldó kegyelmét; kérjük, hogy az ő eszményi, utolérhetetlen magasztos alakja töltse be a nemzet szivét, lelkét; kérjük, hogy az ő szentséges ereje, végetlen szerelnie, örök világossága éljen és világoljon minden magyar elméjében. Akkor az új ezredév biztosítva lesz számunkra. E jelben győzünk! Az evangeliumi hitélet, szentség, igazság ós szeretet töltse be egész valónkat. Szólalj meg drága harangszó és szállj, szállj, necsak e szép Magyarország térségein, bércein keresztül, a királyi palotától a legutolsó kunyhóig; búgj végig a sziveken-lelkeken; búgj végig az idő végtelenségén ós ébreszd mindenkor a szivekben a megáldó s megszentelő, a megdicsőítő Jézus szeretetét, a benne vetett hitet ós az ő általa bizonyos reménységet. E hit, remény és szeretet forraszsza egybe a sziveket az új ezredévben! Szólalj meg drága harangszó! Dr. Hegedűs István. Egyházi kilátások. Azt olvasom, hogy a hollandi református egyházra nehéz napok virradtak. Az összesen 2.300,000 lelket számláló egyházban 347 lelkészi állás van üresedésben. Nem tudják őket betölteni. Pedig a hollandus lelkészek jól díjazvák s társadalmi helyzetük is elég tekintélyes. De hát az ifjúság idegenkedik a lelkészi pályától. Évekkel ezelőtt szörnyű sok dicséretet hallottunk a jó hollandokról, hogy ott a háztetőkről prédikálják azt. a mit nálunk súgva is alig mernek elmondani. A bibliai kriticismus merész theoriáiról szólt az ének. Nos, az elhintett mag kikelt. A gyümölcs, úgy látszik, megérett. A hollandi ifjúság nyilván így gondolkodik: »ha az evangelium mese: hát minek pazarolnám rá életemet? Lelkem az igazság után éhezik, szomjazik: hát miért fáradnék olyan eledelért, a mely meg nem elégíthet ?« Mindenesetre több érzékük van a tisztesség iránt, mint az érdemes professzoraiknak. Ok legalább azt tartják magukhoz illőnek, még a tudomány szent nevében sem pusztítani az egyházat az egyház költségén. A jó kritikus uraknak mindig az igazság van a szájukban, de Pilátusként nem képesek felismerni az élő igazságot. Izekre tépték szét a szentírást s e nagy buzgóságukban gyökerestül szakgatták ki az