Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-08-02 / 31. szám

Szomorú jelensége ez az időnek, az tagadhatatlan; egy folyton kiújuló seb vallásos életünk testén. Vajh' mikor találunk erre gyógyító balzsamot?! Fel-felújul a seb; innen is, onnan is fülünkbe hangzik olykor egy-egy gyógyításért esedező szózat; de csakhamar csend lesz megint.... nyomtalanul hangozik el a pusztában a szó. Fájdalmas dolog az, hogy épen azoknak, kik fölmagasztosult lélekkel csepegtetik szerető híveik lelkébe az Istenbe vetett hitet, a jobb jövő iránt táplált reménységet az élet küzdelmei között; kik Istentől adott legszebb tehetségüket, az értelmes lelket törekszenek virágozóvá, gyümölcsözővé tenni a gyülekezet körében: épen azok legnagyobb reszének nincs biztosítva a nyugalma, egyedül nemes hivatásának szentelendő megélhetés. De nem panaszkodom; eléggé sajnos az, hogy ezt konstatálni kell korunkban; várjuk inkább türelmesen az időt, mikor majdan az óhajtva várt orvoslás megérkezik, megszűnnek bajaink, elhallgatnak panaszaink . . . Sokan és sokat írtak már e kérdésről; feltárták a szigorú valót s egyesek egész mosolyra késztő aprólékossággal mutatták meg nekünk, hogy ime, milyen az élet; lássuk meg ebből, mily nagy korlátok közé kénytelen szorulni úgy anyagi, mint szellemi előmenetel tekintetében az élete tavaszán álló segédlelkész, kiküzdve magát idáig, megáldva szellemi és testi erőinek teljességével, magasabbra törekvő lelkének a szép, jó és igaz utáni vágyakozásaival; a ki bizony utoljára is kénytelen belátni, hogy nem egészen tetőtől-talpig rózsaméz az, a melyről ifjabb korában oly sok szépet álmodozott. Időről-időre felhangzik egy-egy újabb panasz, újabb sóhajtás, mely meghallgatásra vár. Ámbár egyesek bizonyos jókedvűséggel, hogy — úgy mondjam — szellemességgel törekesznek olykor bennünket felvilágosítani, teljes mivoltukban fejtegetvén a sajnálatos jelenségeket: de én a tréfálkodó apologiak sorai közt ki-kicsillámlani látom a keserű iróniát, a nem egészen jól elrejtett bánatos mosolyt, a finom s teljesen jól megérthető célzást egyházi életünk eme baja ellen. De hát ez nem is lehet máskép, ennek így is kell történnie. Ha olykor-olykor alkalomadtán kitör is a lélekből egy sóhaj, megkönnyebbül a lélek, aztán csakhamar megalkuszik a helyzettel: okos megfontolás szegényes állapotok közt is csak jóra vezérli az élet útjait s gondos előrelátás kevésből is sokat tud teremteni; a fő: megnyugodni a változhatatlanban. Tiszteljük a hazát, melynek polgárai vagyunk, tiszteljük az egyházat, melynek hűséges szolgáivá szegődtünk! . . . Jelenleg egy szintén sajnálatos jelenségre szándékszom téríteni a figyelmet, mely jelenséget kellő belátással, akarattal okosan el lehet hárítani utunkból. Sokan az illetékesek közül a változhatatlanban való megnyugvást teljesen más szemüvegen át tekintik. Sokan csakugyan teljesen átengedik szivünket az édes megnyugvásnak a csekély 50 frtos kápláni fizetés mellett is; minden gond nélkül, zajtalanul és észrevétlen telnek el napjaik ; mert erősen él a reménység, hogy szerencsésen áthúzva az 50 forintos kápláni éveket: a megérdemlett jutalom egy világ zajától távoli csöndes parochia lészen. Ott aztán jövel barátságos zsölleszék! jöszte hosszúszárú csibuk! s mit a világ! ha a barna pipa füstje »üdítő kéjeket öntöz léte aléló romjaiba!« Ilyenkor pedig mily nagyon is sokan vannak az ily hibában szenvedők, a csendes parochia idylli nyugalmában mindent felejtenek s miről lehet legkevésbbé szó az ilyen tespedő viszonyok közt, mint a további önképzésről?! Azt még helyben tudom hagyni, ha a káplán és később, mint pap is, külső megjelenésében szerfelett egyszerű, mert díszesebbre nem telik. Az kérem nem baj; legyen apostoli az az egyszerűség, csak tisztaság legyen annak az öltönynek főtulajdonsága, meg hogy az az öltöny nemes szivet, szent hivatást s kötelességét jól felfogó lelket takarjon. Csak a szív, a lélek legyen gazdag tárháza, kifogyhatatlan kincsesbányája mindannak, a mi szép, jó és igaz, akkor el van érve a cél s feledve minden földi baj. De hogyha azt veszem gondosan szemügyre, a mit, sajnos, eléggé sokszor tapasztalni kell s minek az éber szemekkel körültekintő előtt okvetlenül visszatetszést kell szülnie: azaz azt a körülményt, hogy a theologiának és általában a lelkészi karnak legnagyobb része is (mély tisztelet a kivételeknek!) mily roppant ritkán köt igazi, benső barátságot az irodalomnak bármelyik szakával; vagyis ha meggondolom, hogy általában a theologusoknak és a magyar irodalomnak egymáshoz való viszonya mily igazán szembeszökően jelentéktelen: ebbe már nem tudok belenyugodni s valószínűleg nem is fogok vele megbarátkozni soha! Akárhogy vonakodunk is elhinni, utoljára is be kell látnunk azt, hogy a theologusok körében az általános irodalmi műveltség mily csekély jelentőségű, sőt, hogy tovább menjünk, maguk közt, prot. lelkészeink közt is óh milyen sok azoknak száma, kiknek szivében a magyar litteratura iránti buzgalomnak, lelkesedésnek csak halvány fénye dereng; az pedig, hogy szegény magyar irodalmunknak ügyét felkarolva azt ápolni, fejleszteni, művelni lehetne, sőt kellene: az csak majdnem elenyésző sejtelemben él. E tekintetben ugyan még kevésbbé korholhatom a segédlelkészeket, mert hiszen, a mi felől magam is meg vagyok győződve: nékiek az irodalom pártolására bizony édes-kevés jut az 50 frtból, de én nékiek is tudok receptet ajánlani ezt illetőleg; nevezetesen legyenek szívesek péld. lemondani dühös dohányzási szenvedélyükről, vagy legalább törekedjenek mérsékelni azt, s bizony a helyett, hogy oly szép összegeket a semmiségbe bocsátanak a »makrá«-ból, némi kis megerőltetéssel azt a hiábavaló költséget saját szellemi gyönyörükre: önművelődésükre fordíthatnák; csak akarat kellene s ez győzedelmeskedhetnék az apostoli szegénységben is. De hát »de gustibus*. Senki se mondhatja azt el nyugodt lelkiismerettel, hogy a káplánoknak és a papoknak az irodalom beható megismerésére, majd aztán ápolására elégséges idejük ne volna, mert az van annyi, a mennyivel talán a többi halandók sem rendelkeznek. Lehet-e annál nagyobb szellemi öröm, mint ha a pap, híveinek lelki ápolása után az irodalom virágos mezőin kalandozhatik, s már egyfelől az a tudat, hogy a gyülekezet szivét a nemes irányban vezetheti s így kötelességének hiven megfelel, azután meg az irodalom örökké kiapadhatatlan forrásaiból merítheti gyönyörűségét: képes boldoggá tenni egy emberi életet. De most, figyelembevéve azt, hogy a mi szegény káplánainknak szellemi termékekre évenkint mily megdöbbentően csekély összeget lehet előirányozniok, föltéve természetesen azt, hogy bennök ezt illetőleg megvan a méltán megkívánható hajlandóság, s tekintetbevéve, hogy a káplán urak legnagyobb része alig egy-két avult, füstös fóliánsból álló »könyvtárral* lép ki a nagyvilágba, mely fóliánsok aztán méltó díszeivé avattatódnak fel a hasonló színvegyülettel megáldott mestergerendáknak: úgy hiszem, az lenne a leghelvénvalóbb dolog, hogy ha a theologiai ifjúságot, még mint a kápláni évek 50 frtos rózsaláncai alá nem került halandót, okkal-móddal hozzászoktatnánk ahhoz, hogy necsak azt tanulja meg, miként kell az órákat robot-számra leülni és leszunyókálni, hanem igenis,