Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-01-19 / 3. szám

KÖNYVISMERTETÉS. Isten Országa Templomi és iskolai beszédek gyermekek és ifjak istentiszteletére s vallástanítására. Buxton H. J. Vilmos stb. után átdolgozta: BenTce István, ev. ref. koll. rendes tanár. III. kötél. Sepsi-Szentgyörgy. Átdolgozó sajátja és kiadása. Ára 1 frt. Dr. Stalker említi »Preacher and his Model*-jében, hogy volt idő Skóciában, a mikor a kis gyermekeket, ha ijeszteni akarták egy és más csintalanságukért, azt mondották nekik: jön a Tisztelendő úr! Jól emlékezem én is, hisz nem olyan rég jártam ki a falusi akadémiát, hogy mily kibeszélhetlen félelem és aggódás fogott el bennünket, mikor jó rektorunk ki találta ejteni: jön a Tisztelendő úr! Olyan rend lett a nagy félsztől, hogy a policáj direktor is megirigyelte volna. Féltünk a paptól, mert csak vizsgán láttuk. Máskor nem törődött az iskolával. Stalker gyermekkora óta Skóciában nagyot fordult a világ. A pap látogatása ma már nem fenyegetés a gyermekekre nézve, hanem igéret. A lelkészi hivatás egyik legszebb munkaköre — szerintök — az ifjúság gondozása. Edinburgban tartanak az iskolás gyermekek számára: bibliai órákat, vasárnapi iskolát, ima összejöveteleket és külön isteni tiszteleteket. Természetesen ez az extra prédikálás nem akarja pótolni vagy kiszorítani a rendes templomozást, hanem csak szoktató, hogy az apróság ezzel megkedvelje és lassanként megértse a rendes isteni szolgálatot. Épen azért a gyermek-prédikációk készítése kiváló képességet és gondot igényel. Itt-amott fölszedett néhány történetből lazán összetákolt beszéd, nem gyermek-prédikáció, s ez nem is használ. A 12—13 éves gyermek már majdnem mindent megért, a mi a kathedrából hangzik, s — magunkról tudjuk — hogy nincsen szigorúbb kritikus ő nála, de nincs is aztán nagyobb méltánylója az igazán szép részleteknek. Textusszerűség, logikai rend, a nyelv zengzetessége, az értelemhez való leszállás és az érdekesség föltétlenül meglegyen a nékik szánt prédikációkban. A kezünk alatti beszédek jó részt gazdagok e tulajdonokban. Igaz ugyan, hogy az átdolgozásban a XI., XII., XIV. és XV. beszédek textusa nem elég, illetve a főtétel többet mond az alapigékben foglaltaknál; a II. prédikáció 13., 14-. és 15. lapjain levők fölöslegesek s csak a 16. 1. második bekezdésében jutunk az alapeszméhez; a VIII-ban van egy kis erőltetettség és ide-oda kalandozás és a IX. beszéd, az eszme gazdaságtól, úgy neki szélesedik néhol, mint a mederből kilépett folyó; továbbá a kissé gyors munka miatt, nem mindig találjuk meg a nyelv szépségét. De viszont tartozunk azzal az igazsággal a szerzőnek^ hogy mikor ő e beszédeket Londonban előadta, az alapigét megelőzőleg egy megfelelő hosszabb bibliai részt olvasott föl, mely a textust megvilágosította, sokszor — kibővítve — magában foglalta. Természetes, hogy ezek után, ha csak egy néhány szót vett is föl a szónok beszéde alapjául, nem találták kevésnek a hallgatók, mert az alapeszmét egész részleteiben ismerék. Hogy példát femlítsek: a K. Tóth Kálmán »Hit templomáéban van ilyen textus — »Az Amen*. Hacsak ennyit olvasunk fel, elbámulnak a hívek akár Debrecenben, akár a Metropolitan Tabernacleben hallgassák; de hozzáolvasván a szentírási helyet — nem oly meglepő lesz a textus. A Renke átdolgozta beszédekben is — a szöveghez való szigorú ragaszkodás miatt — találkozunk ilyen szűk szavú textussal; p. o. a XVI. beszédé nem több: »A Jézusért*. (2. Kor. IV. 5.) Ez biz nem elég. Szerzőt azonban — a fentebb mondottaknál fogva — ezért gáncs nem érheti; a szorgalmas átdolgozó pedig csak kötelességét tette meg, midőn a szemével látottat magyarra fordította. Mert a mint maga mondja, nem akarta, hogy átdolgozása ^sujtásos magyar* legyen; s az alapigéken bizonyára egy betűt sem változtatott. Különben is az olyan író, mint Ruxton, könnyen foglyul ejti az embert. Hogy tud mesélni, s mennyire leszáll a gyermeki értelemhez! . . . Igazán mulattatva tani t A galagonya királyhoz (X.) képek kellenének csak s lenne belőle egy szép tanulságos mese. A kígyó és a galamb (III.) s a veréb és a fecske (VI.) sok gyengédség és mély érzéssel megrajzolt genreképek, melyeknek mély valláserkölcsi tanításai nem téveszthetik el hatásukat az ártatlan gyermeki kebelre. A VII. és IX. az előbbieknél mélyebben járó bészédek és eszmékben még dúsabbak. A XI. és XII. — a Spurgeon-féle »Látások« modorában — összefüggőleg, mintegy dióhéjban adja elő a zsidó nép és a templom tanulságos történetét; a XIV. valóságos látomások sorozata, oly híven utánozva a Pilgrim's Progress-t, hogy szinte reá akartam keresni; a XIII. pedig mindannyinak koronája: meglepő szép textusra, igazi művészettel épített, mély, tartalomdús beszéd. Igazi remek! Ez maga megéri a kötet árát. Ha a boldog emlékezetű dr. Felméri Lajos az előző két kötetben foglaltakat »mintabeszédek «-nek nevezte, ez a III. kötet — a tartalmat illetőleg — méltán sorakozik hozzájuk. Szerinte ezek sokáig fognak mintául szolgálni arra, hogy a magyar ember szája íze szerinti gyermek-prédikációk készüljenek ide haza . .. de ez az idő — úgy véli — későn következik be. Rizony egy évtized alatt alig van e téren valami haladás. Még a munka legkezdetén vagyunk. Rudapesten és néhány más helyen, egyszer-másszor, egy-egy prédikáció az apró gyermekek vagy a középiskolai tanulók részére — ez az egész, a mit fölmutathatunk; de teljes rendszerességgel még nem gyakorolják az ifjúság gondozását. Pedig — igazán mondja Stalker — semmivel sem biztosíthatjuk jobban a felnőttek érdeklődését, mint ha érdeklődünk a gyermekek iránt. S annál inkább kell gyarapítanunk a gyermekek iránti érdeklődésünket, mert a szülők, velők született emberi tulajdonaiknál fogva, a gyermekeik iránt tanúsított jó indulatot a legnagyobb jótéteménynek tekintik, a mit csak valaha tehetnénk velők. És oly feledhetlenül kedvesek és jellemzőek e szavak, miket a gyermekek kiváló barátja, Rev. J. H. Wilson D. D. az edinburghi Barklay church papjához egykor anyja intézett volt: »Te most fölszenteltetésedre mégy és meghallod kötelességeidet azoktól, kik én nálam jobban tudják fi