Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-06-28 / 26. szám

Különböző örömök. 3. A Krisztus tanítványainak öröme. Mikor legutóbb a Vezer partján sétáltam, két hajó vonta figyelmem magára. Az egyik nyilván hollandi hajó volt, mert ott tündöklött oldalán ez a név: »Onderneming« (vállalkozás); a másik neve nem árult el semmiféle nemzetiséget. Nevét egy ma már holt nyelvből vették. Mégis megérti minden félművelt ember is. A név így hangzik: »Mementó mori!« Közvetlenül egymás mellett állott a két hajó s mindkettőt ugyanannak a folyónak habja csapkodta körül. »Jean qui rit et Jean qui pleure* mondá velem jött barátom, mikor figyelmeztettem a két névre. Bennem pedig az a gondolat villant meg, hogy e két név tulajdonképen két jelszót, két világnézetet fejez ki. »Vállalkozás!« Ez a bátorság, tetterő és munkakedvvel bíró ember jelszava. Hajója, a dagadó vitorlák segítsége mellett, keresztül tör a habzó hullámokon. »Mementó mori!« kiáltja a másik hajó rémkomoly kapitánya. »Körös-körül ezer veszély, ellenség és szirtek fenyegetnek. Hajónkat is meglepte már az ellenség, a romlás. Minden percben végünk lehet*. Az emberiséget, is két nagy csoportra lehet e szerint osztani. Új meg új vállalkozásokon törni a fejet, mindig csak nyerni és szerezni, ebben telik el sok ember élete. Nem lehet csodálni, ha sokszor az ilyenek idővel kimerülve és csalatkozva összeroskadnak vagy átmennek azok táborába, a kik zászlajukra a »Memonto mori!« jelszót írták. A kiknek bölcsesége abban áll, hogy e földön minden hiú és bizonytalan; nincsen semmi, a mi szeretetreméltó. Lebegjen hát mindig szemünk előtt a halál. Az ilyen gondolatok megvannak a szerzeteseknél, bizonyos pietista irányzatokban és a pessimistáknál. Vájjon melyik világnézletet vallja magáénak az evangelium ? Van elég ember, a ki részint büntetésreméltó tudatlanságból, részint rosszakaratból, azzal vádolja a keresztyénséget, mintha az főleg a: »Vanitas vanitatum«!-ot és a > Mementó mori !«-t prédikálná. Ha igazuk van akkor, a keresztyén vallás, kegyetlen vallás. Akkor inkább a nyelvem harapom le, mintsemhogy olyasmit prédikáljak, a mi embertársaimtól még azt az ő kevés életkedvüket is elrabolja. No de hála Istennek a keresztyén vallás positiv valami. Az nem vesz el, hanem ad. És ha elvesz, akkor is csak azt veszi el, a mi terhel, a mi megront minket. Arra a kérdésre pedig, hogy melyik világnézetet vallja magáénak az evangelium, az a felelet: egyiket sem. Nem szorul bizonyításra, mennyire int az evangelium, hogy ne veszítsük el lelkünket, földi, világi vállalkozásokban. De az sem igazi keresztyénség, ha a halál fölött töprengünk és mindeneknek hiúsága és múlandósága feletti komor bölcselkedésekkel töltjük időnket. A keresztyén ember arra törekszik, hogy a véges időben olyan életre tegyen szert, mely többé el nem múlik s ez az örök élet. Az apostolok nem azt hirdetik: »mementó mori!« hanem: »Ragadd meg az örök életet, mely a Jézus Krisztusban adatik meg néked!« Ez legyen a te első és legfontosabb vállalkozásod. Ez adjon irányt a te többi vállalkozásaidnak. És meglásd, nem jársz rosszul! A ki egyszer biztos az örök élet felől, az nem töpreng a halál felett, az nem fél a haláltól. Az ilyen ember lehet igazán boldog, mert ő tudja, hogy neki olyan élete van, a mely a síron túlra is kiterjed. Ezt az életet pedig az adja meg, ki így szólt: »Én vagyok az élet!« Jézusnak a tanítványokhoz intézett beszédeinek s a velük való társalgásának az volt a célja, hogy az Ö öröme bennük maradjon és beteljék (Ján. ev. 15, 11.). Ez az öröm lényegesen különbözik a világ örömeitől. Ha már (a mint Arndt Móric Ernő mondja), az igazi öröm is »komoly dolog*, még inkább az, az a legfenségesebb öröm, a mit Jézus ad az övéinek. Mert ha Jézus azt igérte tanítványainak: Békességet hagyok nektek, de nem úgy adom én néktek, mint e világ adja, akkor az örömre is áll, hogy ő azt nem úgy adja, mint a világ. Lássunk egy példát. Mikor Üdvözítőnk felszállott a mennybe, tanítványai nagy örömmel térének meg Jeruzsálembe, mindenkor dicsérvén és áldván az Urat. (Luk. ev. 24. 50—54.) Mi volt itt tulajdonképen az örvendetes. Látszólag semmi. Vagy még a semminél is kevesebb. A természeti ember örül, ha kiviheti azt. a mit akar. Már pedig Jézus ép mennybemenetele előtt utasította vissza tanítványainak egyik legforróbb kívánságát, hogy t. i. ő alapítaná meg az Izrael országát. A természeti ember örül továbbá annak, ha van kilátása a világban fényre, dicsőségre, haszonra, élvezetekre. Üdvözítőnk meg olyan munkát bízott a tanítványokra, a mely után gúnyt, gyűlöletet, szenvedést, üldöztetést és végül martyr halált várhattak. Úgy küldötte őket ki, mint juhokat a farkasok közé. Ő nyiltan megmondotta nekik, hogy olyan sors vár rájuk is e világban, mint a milyen az övé volt. Hogy még a kegyesek is Istennek tetsző dolgot vélnek cselekedni, ha életük ellen törnek. S mindehhez most még el is távozott tőlük s egyedül hagyta őket, legalább külsőleg tekintve. A tanítványokat bizony nem sok reménynyel kecsegtette az élet. És mégis teljes vala s teljes maradt ő bennök az öröm még akkor is, mikor pünkösd után a Krisztus ellenei, dámoni hatalmának egész áradata zúdult ellenük. (Ap. csel. 5, 33, 40—42.) Mikor a pokol vette Istvánt körül, még akkor is olyan volt az ő orcája, mint az Isten angyalának orcája. (Ap. csel. 6.) Miután a szerecsen komornyik megkeresztelkedett a Jézus nevére, örömmel megyen vala az ő útján. (Ap. csel. 8.) De hová vezetett az ő útja ? Vissza az áthiopiai pogány világ sötét éjszakájába. És mindenütt a cselekedetek könyvében láthatjuk, hogy az, a ki igazán keresztyénné lett, annak lelke nagy örömmel telt be. Habár rossz időket élt és rossz csillagok jártak akkor is már. De micsoda sajátságos öröm ez? Nos, ez a Jézus öröme. Tehát nemcsak a Jézus feletti öröm, hanem ugyanaz az öröm, a mi a Jézusban is élt és a melyet mi most megismertünk. Miként Jézus egynek tudta magát az Atyával, úgy azok a Jézus által is felbonthatatlanul