Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-06-28 / 26. szám

Jézus Krisztus, Istennek egyszülött fia. III. Az ember Jézusra nem csupán azzal a szándékkal néz, hogy az ő képének szemléletébe elmerüljön; az ember ezt az Isten fiát követni óhajtja, olyan viszonyba óhajt lépni az atyával, a milyenben ő volt, és ép oly bizonyos szeretne lenni az Istennek atyai vezetéséről, mint Jézus volt. De csalódnék, a ki azt hinné, hogy Jézust utánozhatja, mihelyt akarja; mert hogy Krisztushoz hasonlók legyünk, ehhez kell magának a mennyei atyának leszállása, leereszkedése, ezt pedig az ember önhatalmúlag hol szerezheti meg? Minél jobban törekszünk ezt az istenfiúságot magunkban megvalósítani, életünkben visszatükröztetni, annál előbb meggyőződünk arról, hogy Jézus mennyivel magasabban áll fölöttünk; őt nem lehet utánozni, a ki őt követni akarja, annak tőle valamit kapnia kell; a ki elfáradt és megterheltetett, annak hozzá kell menekülnie, az ő igáját föl kell vennie, csak akkor indulhat utána. Jézust az apostoli hitforma urunknak is vallja; ennek vallja több szentírási hely (Ján. 20, 28.) (Csel. 2. 36. stb.) Ha urunknak valljuk, ezzel egyszersmind az ő istenségét kell elismernünk; ha az ember Jézus képe, élete, olyan hatással van ránk, hogy imádva borulunk le előtte, azzal az ő istenségét ismertük el ; ő hozzá úgy megyünk, mint Istenhez, benne szemléljük Isten jelenlétét; ha vele összeköttetésben vagyunk, akkor előttünk van Istennek szeretete, teljes realitásában. A Jézus istenségében való hitet nem szükség senkire ráerőszakolni. Ha valaki a titkot egyelőre meg nem foghatja, hanem egyedül Jézus emberi nyomaiba akar lépni azt majd egykor — ha komolyan dolgozott — eljut egy olyan pontra, a hol vagy teljesen elhagyja eddigi útját, vagy Jézust Urának és Istenének fogja elismerni. Mikor leszünk hát valódi Isten fiai ? akkor, ha Isten mint atya, megbocsátja bűneinket. Csak Isten bocsáthatja meg az ellene elkövetett vétkeket. A próféták, kik Isten megbízásából szóltak, nem közvetíthették a bűnbocsánatot; Jézus sem közvetíthette volna, ha csupán emberi próféta lett volna. Szivünk mondja nekünk, hogy Istennek szivünkbe irott törvényét áthágtuk; és meg vagyunk arról győződve, hogy ember nem eszközölhet számunkra bocsánatot. Csak akkor lehetünk bizonyosak bűneink bocsánatáról, ha feltétlen bizonyossággal tudjuk, hogy a bocsánatot ugyanaz az Isten adja, a kit megbántottunk. És Jézus adhat erről kezességet? Csudái, tanításai meggyőzhetnek erről? Nem, hanem az a benyomás, a melyet lelkemre tesz, és annak belátása, hogy a mit ez a Jézus ad és a mi ő maga, az megegyezik azzal, a mit Istenről tudok és sejtek, ez mutatja megdönthetetlenül, hogy ez a Jézus Isten beszédét szólja, nem a magáéból szól. Ha tehát ennél a Jézusnál van a bűnbocsánat, akkor az ő személyében Isten áll előttem. És a bűnbocsánat után következő megszentelődést megint nem adhatja más, mint Ő; a ki ő benne marad, az sok gyümölcsöt terem; nála nélkül semmit nem tehetünk (Ján. 15, 5.) IV. Elismertük most már a názáreti Jézusról ez az ember Isten volt; nem olyan értelemben, mintha valami bizonytalan lényegü félistennel, héroszszal volna dolgunk, sőt ez az emberi individuum, mely mint világos, félreérthetetlen jelenség áll előttünk a történelemben, egyűttal az Istenség teljességét nyújtja nekünk. Hogy ez mit jelent, azt legjobban megtudhatjuk attól az apostoltól, a ki az ő keblén pihent (I. Ján. 1, 1.) és a ki azt írja róla, hogy Ő volt Isten teremtő igéje, az az ige, mely kezdetben volt, mely által Isten a világot teremte, mely létezék öröktől fogva Istennél és a mely ige Isten vala. Ez az ige testté lőn, a názáreti Jézusban nyert emberileg megfogható alakot: ekkor lett rokon velünk testben, testi lényegében. Az apostoli hitforma tanítja Krisztus kétféle természetét, az istenit és az emberit; s bár az apostoli hitforma emberi alkotás s bár még a reformátorok is hajlandók voltak olykor-olykor kritika tárgyává tenni, mégis hitünknek egyik legfontosabb sarktételét fejezi ki: a Jézus lényegrokon velünk is, az Istennel is. Akadt egy szellemes theologus, a ki a régi egyházi hitet, mit az ap. formula kifejez, a mai generáció szájaíze szerint akarja átalakítani, azt mondja ugyanis, hogy az isteni és emberi lényeg nem ellentéte egymásnak; hisz az ember Isten képére van teremtve; mi az Isten nemzetsége vagyunk; tökéletes, tiszta emberi lényeg épen annyi, mint isteni lényeg. Krisztus pedig ennek a tökéletességnek mintaképe, ott áll előttünk, mint a tiszta emberi lényeg ősképe. De bármennyire tetszetős ez a gondolatmenet, épen az hiányzik belőle, a mire nekünk legnagyobb szükségünk van; t. i. mi ezt a Jézust ott akarjuk látni az Isten jobbja mellett; benne akarjuk keresni azt az erőt, a mely az emberiségből hiányzik; reá, mint alapra, akarunk építeni. Ez a Jézus a mi Urunk és Istenünk. V. Végül, ha ezt a hittartalmat tartózkodás nélkül, nyíltan kimondjuk, akkor merül föl a legnehezebb kérdések egyike. Milyen viszonyban van az Isten fia, a kit mi isteni lényegnek tartunk, az egy igaz Istenhez, a ki eget és földet kormányoz ? Megpróbáljuk ezt a nehéz kérdést Pál egyik nyilatkozatával megvilágosítani. Pál az I. Kor. 2. 10. és következőkben azt mondja, hogy a mit Istenről tudnak a keresztyének, az nem emberi hozzávetés és sejtés eredménye, hanem az magától az Istentől van. Minket magunkat is csak akkor ismerhet meg valaki, ha előtte lelkünket föltarjuk, így az Istent is csak az ismerheti meg, a kinek ő a maga lelkét adja. Pál különbséget tesz Isten és az ő lelke között, Jézus pedig Isten és az ő igéje közt, de úgy, hogy ige és lélek az isteni lényeggel egyesítve maradnak; mert hitünk azt a célját, hogy Istent megtalálja, nem érhetné el, ha az a lélek, melyet Isten adományoz és az ige, melyet szól, nem volna maga az Isten. De miért lélek és ige? azért, mert magában véve 51*