Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-06-14 / 24. szám

TÁRCA. Különböző örömök. 1. A Jézus öröme. Ha föltenném az olvasók előtt a kérdést, hogy Jézus a szenvedésnek vagy az örömnek volt-e az embere, azt hiszem, csak kevesen haboznának a felelettel. És csaknem mindnyájan állítanák: Természetes, hogy Jézus a szenvedés embere. Én nem is mondok ennek ellen. Mert tudjuk, hogy gyilkos kezek foglalatoskodtak már az alig megszületett gyermek körül és már Keresztelő János is úgy mutatott rá a Jézusra, mint az Isten bárányára, a ki elveszi a világ bűneit; és tudjuk, hogy fájdalminkat ő hordozta és töviskoronával megkoronázva ő halt meg érettünk az átok fáján. Azért mégis nagy egyoldalúság volna olyasmit gondolni, mintha Jézus nem ismert volna semmiféle örömöt. A római egyház ugyan mindenkor kizárólag a szenvedő, összeroskadó, halállal vívódó Krisztust rajzolta le a hivek szeme elé. S ezt az örökséget millió meg millió protestáns vette át tőle úgyannyira, hogy még kisebbítésnek is tekintik, ha valaki a Krisztus öröméről mer beszélni. Azonban én mégsem tartom ezt tilalmasnak, mivel maga Krisztus mondja a tanítványaihoz intézett búcsúbeszédében: Ezeket szóltam néktek, hogy amaz én örömöm ti bennetek maradjon és a ti örömötök bételjék. (Ján, ev. XV. 11.) és a tanítványok nem csodálkoztak a nyilatkozat felett. Nem is faggatják afféle kérdésekkel: Miket beszélsz te nékünk a te örömödről? Mikor láttunk téged örülni? Avagy nem bánkódtál, szomorkodtál mindig? Nem bizony! Ilyesmit nem mondanak. Ők teljesen megértik, ha Jézus beszél a maga öröméről. S az a gondolat, hogy Jézus öröme az ő örömük lészen, boldogokká teszi őket. De mi volt a Jézus öröme ? Kétségkívül örömére szolgált Jézusnak mind az, a mi szép és kedves a világon. Szeme gyönyörködött a mező liliomában, szíve örült, ha keblére ölelhetett egy kis gyermeket. Kedvteléssel vett részt a tiszta társalgásban és nem vonult vissza, ha meghívták valahová. Hálaadó, vidám lelkülettel evett és ivott. Ellenségei ugyancsak meg is támadják érte, Dobzódónak és iszákosnak nevezik. Ámbár az ilyen és másféle élvezetek nem adhattak volna neki állandó örömöt. Mert ha valaki olyan mértékben tekinthetett volna bele az emberi nyomorúság mélységeibe és úgy érezhette volna át azokat mint ő, az a pusztán földi örömök mellett, hamar elvesztette volna életkedvét. Feljebb kell hát keresnünk a jézusi öröm eredetét. Annyi bizonyos, hogy minden élő lény főleg annak örül, ha elemében lehet. Ha fesztelenül, könnyedén mozoghat. Az emberi léleknek tulajdonképeni eleme az Isten, kinek képére és hasonlatosságára teremtettünk. Ez a kép, mely Ádám bűnesete óta megromlott az emberben, csak Jézusban volt meg teljes épségben és tisztaságban. És Jézus ezt a képet a folytonos küzdelem, a szorgalmas imádkozás által a mocsoktól, szennytől mindvégiglen megőrizte. E miatt mondhatta el, hogy vele van az Atya és felette az égnek angyalai fel s alá szállnak. Az az emberek előtt ismeretes, lesújtó bánat, hogy >elvesztettem az én Istenemet*, ő előtte ismeretlen. Isten ugyan elhagyta a fiát, de az mégis ragaszkodott atyjához és mint a maga Istenétől kért tőle segítséget. Jézus tehát elemében volt mindig. A mivel szorosan összefügg az is, hogy szüntelenül az Isten akaratát teljesítette. Meg is mutatta sokféleképen, hogy az az eledele, hogy cselekedje az Isten akaratát (Ján. 4. 34.). És az isteni hivatással összhangzó élet boldoggá tette őt. Oly annyira, hogy még a keresztfán is örömkiáltásba, az »elvégeztetett* szóba törhetett ki. Az Istentől rábízott munkát valójában elvégezte. Az a tudat, hogy győzelmesen fogja befejezni feladatát, Jézusban már földi munkálkodása idején is élt, a mikor zúgott ellene a világ, a mikor sötétség és a halál félelmei vették őt körül. Vájjon nem szolgálhatott-e örömére a győzelemnek ez az előérzete? Nem tölthette be boldogsággal lelkét, ha sejtette, hogy immár megint oly szó rebbent el ajkairól, a miből életnek forrása fakad az emberek milliói számára ? Vagy nem örül-e minden nemesszivű ember, ha jó hírt vihet a szomorkodónak. De ki tud jobb hírt annál, hogy az ember fia azért jött, hogy megtartsa azt, a mi elveszett vala. Jézus meghozta ezt a jó hírt. Jézus be is teljesítette nemsokára. És mily öröm lehetett az neki, mikor pl. békességet adhatott a megtérő bűnös nőnek ; mikor a haldokló lator előtt megnyithatta a mennyei paradicsom kapuját! mily öröm lehetett rá nézve, mikor az Isten gondolatai iránt váratlan fogékonyságot talált az emberekben. Úgy, hogy csodálkozott azok hite fölött. Már pedig a hol talált egy-két olyan embert, a ki érdeklődött az örökkévaló iránt, ott ezt az egy-kettőt már úgy tekintette, mint az emberiség világában elkövetkezendő új tavasz első hírnökeit. Bámulattal látja a kapernaumi római százados hitét. De azt. is látja már, a mint mögötte e különböző nemzetiségű pogányok közelednek az Úrhoz és bemennek az Istennek országába. És mikor Péter oly módon nyilatkozott Jézusról : Te vagy Krisztus az élő Istennek fia! ebben egyszersmind millióknak hallja szavát, a kik bizonyságtételüket készek vérükkel is megpecsételni. Ez ne lett volna rá nézve öröm ? És mikor körüljárt, vigasztalt, gyógyított, segített, megáldott s eközben mindig arra gondolt, hogy ez a földi segítség, csak gyenge előjátéka a számtalan sebből vérző emberiségnek, örökké tartó, igazi gyógyulásának és megdicsőülésének, nem adott ez neki ismét új okot az örömre? Vájjon nem érthető így meg, ha a zsidókhoz írt levél szerzője azt állítja róla, hogy az előtte fekvő örömért a keresztfát állotta ki. (Zsid. XII, 2.) íme tehát a tiszta földi élvezetek, az emberiségre kiárasztott áldás tudata s az előtte fekvő öröm érzete nem eredményezhettek mást a Jézus életében, mint békességet és boldogságot. Miután azonban megismertük a Jézus örömét, nézzük meg milyen a mi örömünk. Biberauer Richárd.