Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-06-14 / 24. szám

természetesen csak a földi királyságra gondoltak, de mégis annyira tisztelték Jézust, hogy ráruházták mindazt, a mi szerintük nagy és magasztos. A mai szocialisták tisztelik Jézust, mert szakadatlanul ostorozta a gazdagokat és az uralkodó osztálylyal való küzdelmében mint mártir halt meg. A rationalismus szerint Krisztus az erénynek a legmagasztosabb példányképe. Ma már ugyan mosolygunk a rationalismus lapos és szellemtelen okoskodásain. De még sem csekélység az, hogy a rationalisták szintén Krisztust tartják ideáljuknak. Nem csekélység pedig azért, mert kilátást nyújt arra, hogy Krisztusról való felfogásuk mélyebb és behatóbb lesz. Nekünk is azzal kell kezdenünk, hogy Krisztusnak a legnagyobbat tulajdonítjuk, a mit ember elképzelhet. Es miben áll az a legnagyobb ? Bizonyára nem földi szabadságban, nem is földi erényben, hanem inkább az Istennel való közösségben. A ki olyan viszonyban van Istennel, mint Krisztus, az nevezheti Istent atyjának. Ha tehát mi Krisztusnak a legnagyobbat tulajdonítjuk, akkor először is Isten fiának kell őt neveznünk. Az Isten-fiúság eszméje Jézus idejében már nem volt új; nemcsak Izrael népe tartotta magát Isten fiának, hanem a népnek egyes tagjai is Isten fiai és leányai voltak. Különös mértékben pedig a király, kit Isten maga tett az ő népe között mintegy képviselőjévé, volt az Isten fia. Az Isten-fiúság eszméje tehát élt az ó-testamentumban, de teljes szilárd igazsággá a Messiásban lett. Nem kisebbítjük Jézus személyét, ha azt mondjuk, hogy az Istenfiúsági eszmének nem ő volt a feltalálója. S valamint arra sincs szükségünk, hogy az ó-testamentumi gondolatok értékét lejebb szállítsuk, hogy Jézusnak előkelő állását meg ne ingassuk. Hangsúlyozzuk tehát az Isten-fiúsági eszmének az ó-testamentumban való meglételét, még pedig azért, hogy Jézus számára az Isten-fiúság teljes megvalósulását követelhessük. Az ó-szövetségben vannak egyes fénysugarak, a felkelő napnak első sugarai, de a teljes világosság csak maga a Jézus. Az Ő szájában az Isten-fiúság szavai egészen máskép hangzanak, mint az ó-szövetségben, mikor így tanítja tanítványait imádkozni: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben; mikor azzal vigasztalja őket, hogy ne féljenek, mert egy verebecske sem esik a földre a mennyei Atya akarata nélkül; mikor a mennyei Atyát állítja tanítványai elé, mint a tökéletesség mintaképét (Máté V. 48.), akkor ez a Jézus nem sejtelmeket, s gondolatokat mond ki Istenről, hanem úgy beszél, mint fiú, közvetlen tapasztalatból (Máté XI. 27.). S szavainak bizonyságául szolgálhat egész élete, melyet úgy töltött el, mint valódi Isten fia, mert már mint 12 éves fiú Atyja dolgaiban akar foglalatoskodni ; mikor pedig messiási pályára lép, az az ő mindennapi kenyere, hogy tegye annak akaratát, a ki őt elküldte. Ezért mondja, hogy azok az ő testvérei, kik a rnenynyei Atya akaratát teszik. De mily kevés ilyen testvére volt neki földi életében. Isten-fiúságát épen azzal kelle bebizonyítania, hogy ő Isten-fiúságának tudatában volt, de az emberek meg nem értik és megvetik. Nem volt helye, a hová fejét lehajtsa; nem volt barátja, a ki vigasztalja; mert még legbizalmasabb barátai is gyöngék voltak. Mesterüknek utolsó óráit éretlen kérdéseikkel keserítették. Nem kellett-e tehát az Isten fiának kétségbeesnie? Hiszen a választott nép, melynek ő volt Messiásául elhíva, be nem fogadta őtet. Törekvései hajótörést szenvedtek, még azzal sem vigasztalhatta magát, hogy körülötte van tanítványainak kis köre, a kik őt értik és munkáját tovább folytatják, mert összes tanítványai elhagyják őt az utolsó órában. Mégis milyen álhatatosság és bizonyosság mind halálig ! Az emberi természetnek ama megnyilatkozása Jézus imájában (Máté XXVI. 39.) csak azt bizonyítja, hogy itt mint ember akar bennünket Isten atyai szeretetében való bizodalomra tanítani. És épen mivel itt nem kisértet áll előttünk, hanem hus és vérből való ember, azért oly egyedül álló ez a jelenség: Ez az ember ebben a helyzetben, testi és lelki kínjainak tetőpontján, a kisértő ostromai közepette rendíthetetlen, nyugodt és alázatos bizonyossággal nevezi azt az Istent, a ki őt veri, Atyjának. Ő nem bűneiért szenved, ő a helyes úton van és ellenségei a rossz úton járnak; de azért nem átkozta ellenségeit, hanem imádkozik értük (Luk. XXIII. 34.) s végre Atyja kezeibe teszi le lelkét. Gondoljunk el most egy pillanatra minden emberfölöttit, a mivel vallásos hitünk Jézust felruházta és tekintsük, mint puszta embert, akkor is meg kell vallanunk, hogy ez az alak utolérhetetlen. Látott már a világ buddhista kegyeseket, stoikus bölcsészeket, a kik a természetnek kérlelhetetlenül megsemmisítő törvénye előtt büszke önbizalomban keresik saját énjüknek megsemmisülését vagy felmagasztaltatását. De olyant még csak egyet látott, a ki a halálban Istent Atyjának merte szólítani és a mellett mint testvér könyörög ellenségeiért, s abban a teljes és zavartalan bizodalomban hal meg, hogy nemcsak saját énjét mentette meg a megsemmisüléstől, hanem elvégezte azt a munkát, a mit Atyja reábízott. Ezt mondjuk először is Jézusról, mint Isten fiáról. Müller K. után Kovács Lajos, vallástanár. ISKOLAÜGY. A felső-baranyai református egyházmegye rendszabálya a tanítói állomások időközi jövedelmének hovafordításáról. A felső-baranyai ref. egyházmegye 1894. évi közgyűlési jegyzőkönyvének 21-ik száma alatt a következő rendelkezés olvasható: »A tanügyi bizottság 1894. május hó 28-án tartott ülése jegyzőkönyvének 5. sz. végzése az ürességben levő tanítói állomásoknak időközi jövedelmére nézve azt véleményezi, hogy az fele részben az egyházmegyei tanítói egyesület javára, fele részben pedig az illető iskolafentartó egyházközség szegénysorsú tanköteleseinek ruhával és tankönyvekkel leendő segélyezésére fordíttassék*. 47*