Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-06-07 / 23. szám

A kirándulásokat a Turista-egyesület tanítói osztálya rendezi. A rendező bizottság által kiadott »Értesítő« a kongresszus idején naponkint jelenik meg s hozni fogja a napi programmot és a tanácskozások ismertetését. A tagok postaküldeményeinek rendes kézbesítéséről gondoskodni fogunk. Budapest, 1896. május hó 10 én. A II. Országos és Egyeteme; Tanügyi Kongresszus rendező bizottsága nevében: Nagy László, Dr. Heinrich Gusztáv, főtitkár. elnök. Néhány megjegyzés Bodnár Zsigmond tiltakozó levelére. Általánosan tudvalevő, hogy július első felében fognak lefolyni a millennáris tanügyi kongresszus tárgyalásai, melyek méltán vannak hivatva elismerést, dicsőséget szerezni a magyar közoktatás tevékeny harcosainak ezen az ezredéven. A kongresszus iránt nemcsak tanügyi körökben, de általában a művelt magyar társadalomban oly nagyfokú érdeklődés mutatkozik, hogy valóban csak sajnálatunkra ad okot. ha a szinte ünnepélyes hangulatba, bármely irányban, valamelyes kárhoztató nézet is vegyül. Az is tudva van. hogy Bodnár Zsigmond egyetemi magán-tanár, ki iránt, mint kiváló tudományú, nagy szorgalmú irodalomtörténész és aesthetikus iránt őszinte tisztelettel kell viseltetnünk, fölemelte kárhoztató szavait a kongresszus és az ezen résztvevő tanférfiak ellenében, megzavarván ez által nem csekély mértékben a kongreszszus iránt nyilvánuló egységes hangulatot. S a mit eddig egyáltalán nem szoktunk meg tőle, alaposan lerántotta az ő meglehetősen jelentékeny horderejű megjegyzéseivel nemcsak az egész mai romlott társadalmat, hanem — horrendum dictu — hazai közoktatásügyünknek szerinte nem kevésbbé romlott harcosait is. Elvitázhatatlan tény, hogy egy Bodnár Zsigmond véleménye, bármily körülmények közt is, mindig sokat nyom a latban, s épen azért vagyunk kénytelenek szavainak nagyobb jelentőséget tulajdonítani. Más, nálánál kisebb tekintélyekkel szemben, a jelenlegihez hasonló eset előfordultával talán célszerűbb lenne az agyonhallgatás módszerét alkalmazni; de a mikor Bodnár Zsigmond aggodalmainak, sőt haragjának egész áradatát zúdítja a mi szegény közoktatásügyünkre: tiltakozását teljesen figyelmen kívül hagyni nem lehet, sőt a tiszta igazság érdekében nem stabad. Szóval: Bodnár úr nem a leghizelgőbb világításba helyezte a mi ezredévi tanügyünket. Jól van ; azt tudtuk róla. hogy kiváló előszeretettel húzza rá minden fontosabb jelenségre a szellemi actió-reactiónak állítólag általa fölfedezett törvényét s hogy ehhez a találmányhoz, ha törikszakad is, csökönyösen ragaszkodik. E rendes szokásához híven, a jelen esetben sem tehetett másként, minthogy a millennáris tanügyi kongresszusra is ilyen szemüvegen át tekintsen, mely szemüvegen aztán most, a realismusnak úgynevezett alkonyán, óriásilag korrumpáltnak lásson mindent, a mi elébe kerül. Megteszi tehát tiltakozó észrevételeit, mert tapasztalni kezdi, hogy a véleménye szerint küszöbön álló idealismusnak nem sok hivére számíthat a jelenlegi tanférfiak körében. De hogy ily túlságos keményen csapkodja meg kritikájával azokat, kiket a korhoiásnak ilyen magas foka teljességgel nem illet meg, arra talán még maga Bodnár úr se.n számított. Mint igazi tudós, teljesen félülhelyezi magát ezen a gyarló emberiségen, s oly magas polcról veszi szemügyre az ide alant nyilvánuló dolgokat, a milyen magasságra mi, gyönge epigonok, egy könnyen nem igen kapaszkodhatunk. Kissé a pessimismus felé hajló világnézlete azt parancsolja neki, hogy elfoglalt magas álláspontjáról valahogy le ne szálljon a nagy hibákkal tetemesen megrakott »érzéketlen tömeg*-be, mely valami különös véletlen folytán, oly nehezen hajlandó bevenni az előrelátó próféta figyelmeztetéseit. Jobb neki élni külön, a megszokott saját világában, s magányába vonulva, elmélkedni a szellemi világ nagy kérdéseiről. * * * Kárhoztatja mindenekelőtt korunk általános erkölcsi állapotát. Ebben tagadhatatlanul igen sok igaza van. Ha nem áll is egészen az az állítása a maga valóságában, hogy immár megvetendőknek tűnnek fel azok a nézetek, melyek tizenöt év óta az emberiséget foglalkoztatták: az tény, hogy napjainkban az erkölcsi érzés épenséggel nem éli virágkorát. Hány önzetlen, a társadalom, közügy előhaladására. tökélyesbítésére irányuló törekvésnek kell nem egyszer meghiusulni a durva anyagi érdekek miatt! Hányszor vagyunk hajlandók kivonni saját becses egyéniséségünlíet. mikor valamely magasztos eszme megtestesítéséről vagyon szó ! A politika, társadalom, vallás, irodalom terén egyaránt panaszkodhatunk égető sebekről, közös emberi gyarlóságokról, melyek megvoltak kisebb-nagyobb mértékben már régebben is, a mióta c.-ak a Plátó »kétlábú tollatlan állata* él ezen a földtekén. Aránylag még legtöbb kivetni valót, az orvoslást legjobban sürgető sebeket találunk jelenleg a társadalomban és az irodalomban. Bár nem áll utolsó helyen e tekintetben a politika és a vallás sem. Amabban jónak látja kiki a maga malmára hajtani a vizet, minden valamirevaló szentnek maga félé hajolván a keze, az általánosan bevett szokás szerint; emebben pedig hova-tovább nagy tért hódít magának a semmivel sem törődés, hitünk igazainak könnyelműen semmibe sem vevése, s az a nagyfokú vallástalanság, melynek legsajnálatosabb bizonyságai a folyvást üresedő templomok. A társadalmi élet szomorú képét tárja elénk az erkölcsi érzések meglazulásának. Majdnem el lehet mondani. hogy a nőknek joggal megkövetelhető tisztelete, az emberiség örökéletű jogainak elismerése kivesző félben van, s ezeknek helyet a dolgok rendes menetére korlátozólag ható gondolkozásmód. s a szép, jó és igaz örök tanaiért való lelkesedésnek léha figyelmen kívül hagyása foglalja el. Az irodalomról pedig akár jobb nem is szólani; ez a többinek a hibáit is alighanem egyesíti magában A fő a frivolság. Hogy ez ne hiányozzék: kiváló gondja van rá az irodalmi tisztesség legszentebb érdekeit mellőző könyvárusoknak, (persze ez szól mindazoknak, a kiket illet.) kik. ösztönöztetve a minden más tekinteteket sarokba szorító anyagi érdekektől: a világért sem mulasztanák el azt. hogy úgynevezett *kapós', ingerlő szellemi csemegékül szolgáló tákolmányokkal örvendeztessék meg a hűséges olvasóközönséget. És — vakulj magyar, ne láss tót — az ilyen áldott természetű könyvárusok és kiadók szépecskén gyarapodnak. Istenem, mily kegyetlenül mostoha gyermekei is az irodalomnak még most a mi vallásos irodalmi termékeink! Ugyan mikor jő el végre