Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-05-24 / 21. szám

titkár bizonyára segítségére lesz abban, hogy jövőre valamely vidéki gócponton még többen gyűlhessünk össze és még hatalmasabb lökést adhassunk az evangeliumi protestáns irodalomnak. Jó kezdet volt ez mindenképen. Mert ősz elnökünk körül ott ültek az evangeliumi szövetség s egyúttal az angol, német scbweizi protestantizmus képviselői. Balogh Ferencz, debreceni tanár üdvözölte őket angolul az elnök néhány magyar üdvözlő szava után. Ajkairól ékesen folyt a beszéd. Kiejtése magyaros ugyan, de oly választékos kifejezéseket keres és talál beszédje közben, hogy az ember igazán gyönyörűséggel hallgatta. Rámutatott azokra a fenséges munkákra, a melyeket az evangeliumi szövetség megindított. Utalt arra, hogy magyarok is vettek már részt gyűlésein és reményét fejezte ki, hogy az evangeliumi szövetségnek itt is alakul fiókja, majd ha az evangelium még jobban átjárja egyházi életünket s hogy tán egyszer épen hazánk fővárosában tartja a szövetség valamelyik kongresszusát. Szavaira az öreg Baedeker válaszolt, a kinek a szavait le lehet ugyan fordítani, de a tüzet, a melylyel beszél, nem. Elmondta, hogy mennyire szereti a magyarokat. Azután fenséges szavakkal rajzolta az evangeliumi, az igazi keresztyen egységet, a melyet pl. az evangeliumi szövetség által vallott elveken felépült angol bibliaterjesztő társaság gyűlése feltüntet, hol az anglikán püspök mellett ott vannak a presbvterianus. methodistaés baptista lelkészek és világiak és mindnyájan egyek a Megváltó Krisztus iránti szeretetben. Végül jót kívánt a társaságnak s kifejezte azt a meggyőződését, hogy minél jobban fejlődik a tudomány, annál igazabbnak bizonyítja az isteni evangelium igazságát. A küldöttek aztán nemsokára eltávoztak s bucsuzásuk alkalmával még Knobelsdorf német alezredes szólt néhány szót, kívánván, hogy az evangelium fáján érlelt gyümölcsök itt hazánkban is a népek gyógyulására legyenek. Felvirradt aztán a nagy nap. Ráró Vay Réla Ő excellentiája volt szíves alkalmas jegyeket szerezni a küldöttek számára/ a kik így jelen lehettek a kiállítás megnyitásán. Mindjárt a megnyitás után körutat tettek a kiállításban, mely méltán keltette fel bámulatukat, csodálkozásukat és elragadtatásukat, a melynek kifejezést is adtak. Ős Rudavárába azonban nem sétáltak át s ezt nagyon okosan cselekedték, de még okosabb és bölcsebb lenne, ha Ős Budavára nem is homályosítaná el kiállításunk fényét, századvégi, a leggonoszabb párisi és konstantinápolyi alchymiával készített mutatványaival és nagyon csúnya mulatozásaival. Szinte elszörnyedtem, a mikor e dologról először hallottam s eleinte arra gondoltam, hogy majd megtekintem az egészet, hogy hitelesen írhassak róluk, de most már csak azt ajánlom mindenkinek, a ki a magyar nemzet erkölcsi reputációja iránt érdeklődik, hogy olvassa el a Magyar Hírlap május 14-iki számának — ez a nap a Krisztus mennybemenetelére emlékeztetne különben — tárcáját, vegye tekintetbe, hogy ez a tárca »szépítő« tollal van írva s akkor aztán elgondolhatja, hogy milyen Ós Budavára a valóságban. Eddig jutottam tudósításommal, a mikor a Sárospataki Lapok legutóbbi száma került kezembe. Mely fájdalommal olvastam abból Zoványi Jenő tiszaföldvári lelkész cikkét, a ki azért támadja meg a társaságot, mert az evangeliumi szövetség küldötteinek szót engedett ezredévi közgyűlésén s őket szívélyesen üdvözölte. Hát ide jutottunk már? Ennyire eltávoztunk a Krisztus által kimutatott útról ? Hogy még üdvözölni se szabadjon a mi irodalmi társaságunknak ama szövetség tagjait, a mely úgy az evangélikusok, mint reformátusok által elfogadott, fenséges és örök igazságokat vallja ?! De hát az Isten mindeneket jóra fordít bizonyára s a magyar protestáns egyház meglátja majd, hogy Zoványiék soi-disant szabad szellemének sok furcsa alkatrésze mellett ott van még egy kis udvariatlanság is. A t. kollega különben zavarba is akar ejteni bennünket. ü úgy értelmezi a szellemi szabadságot, hogy mi necsak írjunk és szerkeszszünk az ő gusztusa szerint, de még ha a Krisztus igaz — bár nem állítjuk, hogy egészen tökéletes — hívei üdvözölni akarnak bennünket, azokkal szóba se álljunk, legalább mint társaság nem. Ez persze szellemi zsarnokság és nem szabadság. Ránk akarja tehát sütni, hogyha az ő gusztusa szerinti protestáns jönne, mi is úgy tennénk, mint ő tett; mi is zúgnánk! Hát kérem szeretettel, fogadnánk bárkit is. Mert mi ugyan nem akarjuk s nem is fogjuk a Krisztust meghazudtolni, mi valljuk, hogy az Istent csak Ő, a Fiú ismeri, azután meg a kinek Ő kijelenti, valljuk azt is, hogy ez egészen jóravaló ismeret, valljuk, hogy a Krisztus nélkül senki sem mehet az Atyához; de szeretetünk és udvariasságunk nemcsak azokra terjed ki, a kik a Krisztus evangéliumát nem szégyenlik, hanem mindenkire, úgy hogy ha a brahminok küldtek volna üdvözlő küldöttséget, azt is barátsággal, szeretettel és udvariassággal fogadtuk volna. Hanem hát ime megint egy jó alkalom, a mely közelebb hozhatja Zoványiékat az igaz Krisztus s általa az Isten ismeretéhez. Mert épen az a bökkenő, hogy a Zoványi-féle külföldi protestánsok csak ép annyira vettek tudomást a magyar nemzetről, meg a prot. irodalmi társaságról, mint a brahminok. Csak ezek az »orthodox« — így nevezi őket Zoványi — emberek jöttek el. Ugyan mi hajthatta Őket ? A holt dogmák ? Aztán jöttek három országból? Mi egyesíthette őket? Aztán pap csak egy volt köztük. A többi ki kereskedő, ki tanár, ki katonatiszt. Mind csupa mívelt, okos, tanult, előkelő emberek. És kérem, ezek az emberek nemcsak orthodoxok ám, hanem — horrendum dictu — pietisták is. Már t. i. a mit nálunk még most is pietistának neveznek. Vagyis olyan emberek, a kik a bibliájukat — vagyis inkább az egyik bibliájukat — magukkal viszik, nemcsak a parasztoknak hirdetik és nemcsak hirdetik, hogy házi áhítatot jó ám tartani, de tartanak is, azután meg nem elégszenek meg azzal, hogy nagy ünnepélyes isteni tiszteletek alkalmával a templomba elmenjenek s ott nagy kegyesen egy-egy prédikációt meghallgassanak, hanem magok is roppant fáradságos és költséges munkát végeznek az Isten országa terjesztése érdekében. Ilyen emberek törődnek Magyarországgal. Fricke és Tank, a kik a magyar lutheránusoknak nagy jóakarói, orthodox és pietista emberek. Az evangeliumi ifjúsági egyletek nagyszerű munkájának vezetői, a kik titkárukat már kétszer is ide küldték és egyesületeinket anyagi támogatásban is részesítették; orthodox és pietista emberek. Azok, a kik már jó régen, mielőtt mi egyáltalán valamit tettünk volna, építő, vallásos könyvek terjesztésére, helyettünk és értünk munkálkodtak : orthodox és pietista emberek. És a biblia-társulat tagjai és vezetői, a kik mellesleg mondva — előkelő s tehetős uraink némi szégyenére — nemcsak terjesztik a bibliát, de nagyon tekintélyes összeget is adtak az ó- és új-testamentom revideálására: megint csak orthodox és pietista emberek. A dolog veleje különben az, hogy hála Isten, vannak a XIX. század végén is nagyon sokan, a kik a Krisztus erős evangéliumában hisznek s még közöttünk is nagy áldozatokkal jó munkát végeznek az Isten dicsőségére s elég hálátlanság és tudatlanság tőlünk, hogy ennyi nagy tényből következtetni nem tudunk s nem látjuk be, hogy oiyan száraz és kesernyés irányzat, a mit mi orthodoxiának és pietismusnak csufolunk, ily fenséges tényeket létrehozni nem képes, hanem képes egyedül az isteni Krisztus