Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-05-24 / 21. szám

A konyhaajtó küszöbén jelent meg. Megismered szemén a jó anyát: »0h jer fiacskám, jer be a szobába. Nagy útra keltek, ott benn vár atyád«. Bemennek. Ott benn komoly áhítattal Egy erős férfi jár-kel: az apa. Fölnéz a gyermek rá okos szemével És várja: mire csendül meg szava. Megérti tán, mit az beszélni kiván, Tizedszer látta nvilni a tavaszt. Az apa ajkán egy magasztos eszme Kedves fiához ilyen szót fakaszt: »Fiam, figyelj rám. Nagy időket élünk, Ez év a nemzet fényes ünnepe; Sok vész után a magyarok hazája Ezredik évét. mostan tölti be. Mint Izráel a szent városba egykor, Megy ünnepelni a mi nemzetünk. Hogy e nagy évről szent emléked légyen, Ünnepet ülni mi is fölmegyünk. De azt tudod jól, kis fiam, hogy én csak Egy gonddal küzdő tanító vagyok, Nem indulunk hát bőven, kényelemmel Ez útra, mint a gazdagok, nagyok; De hisz' gyalog járt minden hű apostol, így vándorolt a Megváltó maga; A hogy elértek ők szent városukba, Mi ketten is csak elérünk oda«. Szegény tanító útra kelt fiával Megülni a hon ezredünnepét. Zarándok útjok hosszú, fáradalmas, Lankadni érzik testük erejét; De az a hő vágy, mi keblük' dagasztja, Megedzi őket — oly szent volt a cél! — A két zarándok megy, megy csüggedetlen, Míg végre a szép fővárosba ér. Szétnéznek, és a kis fiú elámul — Nem álmodott még ilyen szép csodát. Előtte, mint a rege bűvös képe, Tűnnek föl a nagy, fényes paloták . . . Tovább haladnak a liget félé, hol A nemzet összegyűjté kincseit, Mit ész, ügyesség, szorgalom teremtett, Kápráztatón van elrendezve itt. A mesetündér, mintha földre szállva Legszebb csodáit játszaná veled, Föltárja bájos csarnokok sorában, Mit alkotott a bűvös képzelet. Együtt csodálja repeső fiával A kerti pompát most az apa is, Szemét vakítja a látvány varázsa, Hová kanyargó sima útja visz. S a mint a fénytől elkábulva jár-kel, S szemét lesütve nézi lépteit: Nemesb irányát mintha elveszítné, Lassankint lelke elsötétedik: *Ah ennyi kincse van hát e hazának? — így kezd tűnődni a látvány felett — És ennyi kincsből, ha jutalmat oszt ki, Mit ad minékünk? — száraz kenyeret! S még jó, ha ez van, gyakran éhezünk is, Tengődve élünk, rongyos a ruhánk; A gond, miként a bűnesetnek átka, Fojtó súlyával nehezül reánk. És itt ragyogsz a nagy világnak, óh hon, Hirdetve büszkén ezredévedet S én — áhítattal ég félé ha nézek, — Imával is tán áldozzak neked?!« És a megtévedt szív örvénye mélyén Háborgni kezd a lázadó harag, Már-már szitokká torzul a hozsánna, Mi kis lakában oly tisztán fakadt. Ekkor szelíden, mint egy más világból, A lázadót egy kéz érinti meg . . . Tán homlokáról már leolvasák azt, Mit el nem árult ajka senkinek? . . . Hogy összerendül! — A fojtó keservtől Melle zihál és lelke oly nehéz . . . Az idegen most ujját fölemelve Meginti s mélyen a szemébe néz: »Fáj látni ennyi pompát, ennyi kincset? Szegény tanító, szíved ügy sajog . . . Miért meredsz rám titkos borzalommal, Kérdezve szemmel, némán: ki vagyok? Ismerlek én s te jobb, ha nem tudod meg, Tán egy felejtett régi jó barát, Ki messze tőled, magasabb köréből, Kísérve sorsod' úgy néz szánva rád. Legyek ma nemtőd, ki szivedben olvas; Hazádnak kincse bántja szívedet ? Olyan csekélynek érzed itt valódat, Balsorsod' a ki tűrve viseled? Pedig te büszkén nézhetsz szét e pompán — Óh nézd, e tündér-csarnokok sora Onnan telik -meg, hol te fáradoztál; Te vagy a nemzet hű apostola. Te tőled árad szerte e hazában A gazdag ér, az első ismeret; A te szívednek dobogása az, ha E küzdő nemzet hisz, remél, szeret. Fáj a te érző, elhagyott szívednek, Hogy még nem tudja, mi vagy ő neki? Szeresd még jobban, áraszd rá szerelmed, Átérzi majdan és megértheti.