Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-05-10 / 19. szám

muló érdemei vannak. Kezeim közt van még most is az a felhívás, melyben vendégszerető házához szeretettel hívja meg (1889. aug. 20.) a sajómelléki és bánvölgyi lelkészeket, a hol többen megjelenvén, másokat is csatlakozásra szólítván fel, szükségességét kimondják az értekezleti körnek, mely aztán megalakulva behatóan foglalkozott a legfontosabb napi kérdésekkel, tisztázta a csonka és kegyeleti évet, megvetette alapját az új gyámtárnak. E régebbi értetekezleti kor helyett kevés szünet múlva megalakíttatott most egy éve tagokban megszaporodva, megizmosodva az egyházmegyei, mely az új gyámtár megalakításával halhatatlanná tette nevét egyházmegyénk történetében. És a megboldogult sokszor beszélt hévvel, lelkesedéssel ennek jövendő nagyságáról, mert az elvi fontosságú kérdéseket, indítványokat ő is itt gondolta helyén valónak megvilágítani. Küzdött véglehelletéig a lelkészi hivatal emelése, anyagi függetlensége érdekében. Soha nem tudott kibékülni azon gondolattal, hogy miért épen az a pálya olyan mostoha, mely az öntudat édes nyugalmánál alig tud egyébbel fizetni?! Nem volt meg lelkében a kibékítő összhang, a megnyugvás derültebb világa. Inkább kételkedett, mint hitt sorsunk jobbra fordulásában. Küzdeni a létért a hit törhetlen szilárdságával, az akarat meggyőző erejével, hálásan fogadni Isten kezéből még a csapásokat is: minden embernek kötelessége volna. És hogy mégis sokan összeroskadnak a küzdelem hevében, hogy az elégületlenek tábora napról-napra szaporodik: oka az akaraterő meggyengülése, a vágyak és kívánságok sokasága, mely rendesen anyagi és erkölcsi bukást okoz. Több akaraterő és kevesebb kívánság, több hit és kevesebb költekezési vágy: ismét visszahozza a felzaklatott keblek nyugodalmát, csendességét. És végtelenül szerencsés az olyan ember, ki a kevéssel is meg tud elégedni, ki vágyait szűkebbre mérve meg tudja őrizni keble önérzetét, lelke függetlenségét. Hátha még boldog családi körrel is megáldja Istene: megszületik a boldogság, mely karjain ringatja a megelégedés emberét. Es szerintem a lelkipásztornak, mint embernek, kettős mértékben kell bírni a fentebbi tulajdonságokat, ha azt akarja, hogy összhangzó legyen élete az evangelium tiszta tudományával, ha azt akarja, hogy a pálya küzdelmeit, nélkülözéseit megszentelje igénytelen, de áídásos életével. Megboldogult pályatársunk mint ember — fájdalom — a csalódások embere volt! Sokat remélt, várt az élettől. És mikor látta, hogy a reménység mint csalfa tündér nem váltja be Ígéreteit, mikor érezte, hogy a vele született szegénység hűségesen fogja kisérni még sírjába is: lemondott a küzdelemről s összeroskadva, egy meghasonlott kedély tépelődő fájdalmával várta az utolsó órát. Pedig nem a sors volt ő iránta mostoha; mert ez adott a fájdalom mellé elég örömet is. De ő nem tudta az örömet, boldogságot kellőkép megbecsülni. A ki pedig az élet apró örömeit, gyönyörűségeit semmibe nem veszi, az szivében sohasem fogja felépíteni a boldogság paradicsomát! Úgy gondolván, hogy a viharos múltú ifjú sebeire a családi élet hoz gyógyító balzsamot, megválasztása után kevéssel megházasodott, nőül vévén (1888.) nagynevű elődjének kedves és szeretetre méltó leányát. Nagy boldogsággal kezdték meg együtt az életet: sírig tartó gyászszal, keserűséggel váltak meg egymástól. A férj hasonlított a saskeselyűhöz, kinek küzdelem kellett és megfelelő tér akaraterejének nyilvánítására; a feleség szelíd házi galambhoz, ki megelégedett a férj hűséges szerelmével és növekvő kicsinyei gondos nevelésével. Ámaz abban lelte örömét, ha az ő magasztos vágyai, reményei teljesültek ; ez boldog volt, ha kisded világát meg tudta óvni vésztől, vihartól. Amaz a küzdelmek és próbáltatás nehéz óráiban kétségbeesve fogyasztotta erejét, sokszor epés kifakadásokkal mérgezte meg a sanyarú életet; ez vallásos türelemmel szenvedett, várt, remélt és Istenben vetett hittel csókolta meg a sujtoló kezet. Tévedne azonban, ki azt állítaná, hogy megboldogult, mint családapa, nem teljesítette kötelességét. Szivének minden dobbanásával egész a féltékenységig ragaszkodott feleségéhez s a kis betegek ágya mellett hányszor virrasztott hosszú éjszakákon át önfeláldozással még akkor is, midőn már érezte végzetes betegségét s magának is nyugalomra lett volna szüksége ? ! Családja javáért, boldogságáért megtett volna mindent és bizonyára csak siettette halálát az a kínzó gondolat, hogy édes övéinek nem hagyhat egyebet, mint a sírig tartó nyomorúságnak és szegénységnek keserű érzetét. Mint az igazmondás barátja: meggyőződését bátran nyilvánította mindenkivel szemben. Tekintélynek csak az igazságot ismerte: földi hatalmasok előtt térdet-fejet nem hajtott soha. Községe ügye iránt melegen érdeklődve föltett szándékától el nem tért senki kedvéért. Hazánk jövendő nagyságát, boldogságát a függetlenség és szabadság zászlója alatt vélte elérni s e tekintetben a törhetlen jellemű hazafiak közé tartozott. Élénk figyelemmel kisérte a napi eseményeket, társadalmi mozgalmakat s egyike volt azoknak, kik beszélgetéseikben elárulják a széles olvasottságot, éles ítélőtehetséget, emberismeretet és törvénytudást. Vitatkozásaiban sokszor erőt kíméletlenséggel párosított. Kedvenc eszméin napokig eltöprengett s nem tudott nyugodni addig, míg azokat meg nem valósította. De mert meggyőződését, kötelesség és törvénvtudását kelleténél többre becsülte, mert másokat szeretett meggyőzni, de meggyőzetni soha, mert szókimondó természetével sokakat kíméletlenül ostorozott: ezen tulajdonságok nagyon is megkeserítették életét s a körülmények kényszerítő hatása alatt sokszor be kellett ismernie csöndes óráiban, hogy bizony önmagának árt legtöbbet, ki végletekig harcol az igazság mellett! És hogy mégis nov. 9-én kialudt értelmi világa, megszűnt szive dobogása: az őszinte részvét olyan óriás közönséget hozott gyászos koporsójához, minőt ritkán lehet látni prot. lelkész temetésén. Egyik siratta az ékes szavú prédikátort, a jószívű embert, másik a gvámol nélkül maradt családot és mindnyájan vérző szívvel, megtört kebellel álltunk meg sírja fölött, elgondolkozván ama megfejthetetlen kérdésen: A hűséges apostol kezéből, időnek előtt miért esett ki az evangelium lobogó fáklyája?! Es miért kellett még itt hagyni azt a családot, mely nagy fáradsággal keresheti meg könvnyel megsózatott kenyerét! ? Korán elköltözött barátunk! Te is egyike valál azoknak, kik beteges testben is lángoló lélekkel terjeszték Isten országát. Csalódásaidnak vége szakadt. A szánó részvét könyeit megérdemelted. Sirhalmod felett az ébredő tavasz pacsirtája és a húsvéti győzelem angyala hirdessen új életet, feltámadást! Es fogadd kedvesen azt a koszorút, melyet az elismerés virágaiból fontam jeltelen sírodra. E koszorúnak nem az ad becset, hogy én fontam, de az a magasztos hely, honnan nyújtom azt! Öh, mert azoknak a nevében nyújtom, kik mint pályatársak látták küzdelmeidet, hallották fájó szived panaszát, siratják árván maradt családodat és egy szívvel-lélekkel rebegik: Legyen áldott emlékezeted! Szuhay Benedek.