Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-04-26 / 17. szám

nem méltatlankodtam, senkivel illetlenül, tisztességtelen módon nem bántam. De az igazságot, mint ezen ügyben is, mindenkor tiszta valóságában, leplezetlenül kimondottam, attól soha el nem tértem, bár sokszor kellemetlenséget okozott és okoz. Azon inconsideratus szavait pedig korrajzirónak, hogy szerintem bűnt követett el azzal mikép Beythe nérnetújvári papságát, Dragonus különböző helyeken való prédikátorságát és a körmendi főiskola létezését megállapította, olyanoknak tartom, mikre felelnem csakugyan bűn- volna, s mik erős fölhevülésről és igen nagyfokú érzékenykedésről tanúskodnak, de miket — hasonló körülmények között — egy magát becsülő férfiú ki sem mondhat. Ilyet nem vártam s nem is várhatott senki, ki az ő működését figyelemmel kiséri. Nem várhatott azért, mert korrajzíró, a közelebbi években igen nagy és reája nézve nemcsak előnyös, de műveltségben és tudásban elért növe -kedésre valló változáson ment át. Emlékezzél csak szives olvasóm! a Zoványi és közötte folyt harcra. Emlékezzél 1890-re, midőn még csalatkozbatlannak, tévedhetetlennek, az egyháztörténelem téren páratlan ismerettel bírónak és cáfolhatatlannak tüntette föl magát. Ekkor még így írt: »quod scripsi: scripsi — felelek érte Isten és emberek előtt*. (Prot. Egyh. és Isk. Lap. 1890. 1708. 1.) Felelt-e érette Isten előtt: nem tudom. E felelet eddigi viselkedésének megbánásában, e mellett nagy heveskedéséről való lemondás, mérséklet és Önuralomra való elkötelezésben állhatott volna. Talán-talán ez történt?! De hogy az emberek előtt ott elkövetett lapsusáért nem felelt: azt tudom. Most már a csalhatatlanság vindikálásáról — úgy látszik — lemondott: félig-meddig beismerésben van. midőn bevallja: »tévedhettem, hibásan fordíthattam«. Azonban az őszinte és teljes beismeréstől még mindig távol van; távol van attól, hogy viselkedése által bebizonyítani akarná, mikép nem ismeretlen előtte az előhaladt nemzeteknél forgalomban levő azon mondás: ^korunkban a művelt ember már akkor sem kiméletlenkedik, mikor tudományos dologról van szó* és »a művelt embernek legkiválóbb tulajdonsága az, hogy tudja, hogy mit nem tud«. Legyen a beismerés őszinte és teljes, hiszen non omnia possumus omnes. Ha valaki, én szívemből óhajtom, hogy az arra kiválóan illetékes fő, kiről korrajzíró említést tesz, munkálódjék a gróf Batthyányiak körmendi gazdag levéltárában úgy, hogy vizsgálódásának eredménye ez ügyet teljes világosságban állíthassa a multak eseményeiért érdeklődő s azokat megismerni akaró nagy közönség elé. Végül — korrajzíró — jó tanácsomat köszöni és kijelenti, hogy azokban gyakorolja magát mindennap. S hogy gyakorlottságának bizonyítékát is adja, annak fölemlítése után, hogyha múltban egy-egy elavult levélre talált, elkezd latinul beszélni, mondván: »haec mihi dedit causam explicandae ecclesiasticae históriáé*. Itt a construálás azon hibájára való megjegyzés mellett, hogy az ige után a főnévnek kellett volna következni, kijelentem egész őszinteséggel, hogy e mondat való értelmére nézve zavarban vagyok, mert nem tudom, hogy korrajzíró volt-e valamikor valamely theologiai akadémiában az egyháztörténelem nyilvános és rendes tanára, mikor hallgatói előtt nemcsak alkalma nyilt, de feladata s kötelessége is volt ily elavult levelet explicálni, értelmezni, fejtegetni s magyarázni? Ha igen .... akkor az explico ige — hallgatóira vonatkozólag — helyesen lett a mondatban alkalmazva. Ha pedig ily functiót nem teljesített; más és voltaképen megfelelő igét kellett volna használnia. A tudományért érdeklődő közönség köszönettel s örömmel fogadja, ha valaki a köztudat helyesbítése — vagy a történeti ismeret terjesztésére ily elavult leveleket közkincscsé tesz; explicatiót nem igen követel — s ha kiván: helyes és nem téves explicatiót kér. Utolsó szavainak beváltását, hogy tehetsége szerint jövőre is munkálódni óhajt, én is óhajtom; és tiszta, igaz és oly érzelemből, milyennel magyar ev. református egyházunk sokszor szomorú történetét szeretem, kívánom, legyen jövő munkálkodása olyan, milyet a köztudat növelésére törekvő történetíróról a nagy közönség méltán igényel. sőt megkövetel: legyen olyan, mely alapos és igen komoly vizsgálódás és tanulmányozásról és minden tekintetben *bene armatus* férfiúról tegyen bizonyságot. — Korrajzíró törekvéseinek érdemét — hibái mellett is — elismerjük. Ő háromszázados homályból, a történelem gazdagítására, oly okmányokat hozott felszínre, mik nagynevű egyháztörténeti íróink által fölemlegetve s ismerve nem voltak. Munkálkodjék továbbra is, és a siker álljon párhuzamban törekvésével és buzgólkodásával! Makó. Szőllősy Antal. BELFÖLD. A reformátusok egyetemes konventje. Április 21-én délelőtt 10 órakor nyilt meg Kun Bertalan püspök és Tisza Kálmán főgondnok elnöklete alatt, az előbbinek következő alkalmi imájával: »Örökkévaló Isten, édes Atyánk ! Élénkebb örömmel, fokozottabb munkakedvvel, mint valaha, egyszersmind szent vallásunk iránt lángolóbb szerelemmel gvültünk össze ez alkalommal a közmunkásság oltárához, hogy mielőtt megkezdenők szent országod építésének nagy munkáját, melyre a Krisztusban kijelentett evangeliumi hit kötelez bennünket, emlékezzünk meg a legmélyebb hálával azon csudával határos dolgokról, melyeket édes magyar hazánk és nemzetünk ezredéves fennállásának változatos történeteiben jó és balsorsában velünk kegyelmesen cselekedtél és a melyéknek hirdetésére háia és örömünnepet készül szentelni ez idő szerint az egész magyar nemzet. Gyönge, szerény ugyan ez a mi örömhangunk, a milliók ajkairól felhangzó örömnek ama dicsőítő hymnusához képest, a mely Kárpátoktól Adriáig száll e napokban szent egeid felé; de boldogan hiszsziik, hogy beillik a közös öröm-ének harmóniájába, mert legtisztább kifejezése ez egy hitében hű és honszerelmében soha nem ingadozó hitfelekezetnek. Vedd kedvesen azért jó Atyánk. Téged szívből áldó fohászunknak igaz honszeretet sugallta ömledezéseit s hallgass meg kegyelmesen, míg Rólad és magyar hazánkra kiárasztott áldásaidról s ezek mellett a reánk mért megpróbáltatásokról is megemlékezünk! Egy ezredév, mely hazánk megalapítása óta a multak tengerébe alászálla, oly nagy idő a mi véges elménk előtt, hogy ennek hazánkat, nemzetünket érintett történeteit csak egyes vonásaiban foghatjuk fel; az egésznek emlékezete, mint valamely fényes homályban uszó ködkép, lebeg előttünk. De a mit e képről leolvashatunk, óh már az is irántunk való határtalan szeretetednek bizonysága. Fajunk megszaporodása, őseink kalandos vándoréletmódjáról a társadalmi mívelődés terére való átlépésünk, a keresztyén hit szelídebb világa, a tisztább és nemesebb erkölcsök meghonosodása jutott Tetőled kegyelmes osztályrészünkül. A szelídebb erkölcsök, nemesebb szokások s művelődési hajlamok mellett a tudomány, szép izlés, művészet, földművelés és mesterség hódító ereje előtt való meghódolás,