Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-04-19 / 16. szám

a valláskülönbségre nem tekintő hazafiságnak más vallásfelekezetül állami méltóságoktól pedig a protestantismus hazafiúi érdemeinek dicséretét halljuk magasztos szavakban kiemelni: akkor nincs okunk sötéten látni a jövőt, nincs jogunk kétségbeesni a szabadelvűség győzelme fölött. Ily érzelmeket és gondolatokat támasztott ez a mostani közgyűlés és díszlakoma, melynek emléke és jelentősége épen Kassán, nem egyhamar fog elmosódni. Kassai. KÜLFÖLD. A pápaság önmaga által elítélve. A pápás és a velők rokonszenvező anglikán írók igen buzgón terjesztik azt a nézetet, hogy «a protestantismus hazugságra, egy merész, közönséges, lelkiismeretlen hazugságra van alapítva«. Froude, az oxfordi nagy historikus, indíttatva érzé magát tüzetesen megvizsgálni ezt a nagy mondást, hogy ne mondjuk, ámítást. Ezért az 1892/93-ik tanévben az újkori történelem köréből, a tridenti zsinatról tartotta akadémiai felolvasásait. E zsinat, mint tudjuk, a Luther által indított mozgalom következménye volt, s Froude, a róla ép most megjelent felolvasásaiban majdnem kizárólag katholikus forrásokat használ: így magával a pápasággal mondat ítéletet önmaga felett. Abból indul kí és azt bizonyítgatja végig, hogy a XVI. századbeli nagy mozgalom főleg erkölcsi, nem pedig hittani indító okokból eredett. A laikusoknak forradalma volt az a clerus ellen, egy oly egyházi rendszer ellen, a melyben a papok supranaturalis hatalmuk theoriája alapján szertelen előjogokat követeltek maguk számára, holott »ők maguk a Vatikántól kezdve le a legfélreesőbb zárdákig úgy éltek, mintha a jó és rossz között semmi különbséget se ismernének*. Hogy a Vatikánban mint folytak a dolgok, arra néhány sort idéz Burchardnak, a VI. Sándor pápa udvarában magas tisztséget viselő egyénnek naplójából. Ez a r. k. író Sándor pápát Anti-Krisztusnak nevezi, és így ír róla: »Még képzelni sem lehet olyan szörnyeteget, mint Sándor. A scythákénál durvább bűnöket, a carthagóiakénál aljasabb árulásokat minden szégyenérzet nélkül viszik végbe a Vatikánban, a pápa szeme láttára. Még Nérót és Caligulát is fölülmúlják a rablások, gyilkosságok, vérfertőztetések, kicsapongások és kegyetlenségekben. A szabadosság leírhatatlanul fényeleg Isten és ember megvetésében. A fiúk és leányok meg vannak fertőztetve. Szent Péter lakása szajhák és kerítők rendes gyűlhelye. Mindszentek napján a városból ötven nő volt ebédre meghíva .. ..« A részletezést, a mi ezután következik, mi nem írhatjuk le. Ilyen volt a Vatikán katholicismusa. A zárdák katholicismusa pedig megérthető Morton carclinalisnak a szent-albani apáthoz 1489-ben írt leveléből, mely az egyéb vádak között a következőket tartalmazza: >Rendházának tagjai magokviseletével felhívják önt a szigorú fegyelemtartásra, mert romlottak s fajtalan életet folytatnak azok. Még a szent helyeket, sőt Isten templomát is megfertőztetik az apácákkal való szemérmetlen összejöveteleikkel. Egyebek között ön is rossz hírbe jutott az által, hogy egy férjehagyott, parázna asszonyt felvett a broyi zárda nővérei közé, sőt e zárda priornőjévé tette. Az apátságbeli szerzetesek folyton e nőnél s a többi apácáknál tanyáznak, mintha az a hely, nyilvános hely volna. Senki meg nem fenyíti őket.* Egy ily magasrangú pápás tanúbizonysága, úgy hiszszük elegendő felelet ama széles körben elterjedt és sokaknál hitelre talált állításra, hogy a protestáns országokban fejedelmek és nemesek csak azért oszlatták fel a conventeket, mivel azoknak a birtokaira áhítoztak és az ellenök való vádjaikat csupán a rablás igazolására találták ki. Az egész egyházra vonatkozólag pedig föltétlen érvényű és megdönthetetlen bizonyítékot talál, ép kath. részről, az V. Károly császár sürgetésére III. Pál pápa által kiküldött, reform-bizottság jelentésében. E bizottság állott: Contarini bibornok, Pole, Caraffa és Sadolet püspökökből, továbbá még egy apátból és egy pápai udvari tisztből. Ezek úgy találták, hogy »a simonia és a javadalmak összehalmozása mindenütt el van terjedve. A püspökök és a papok lakhelyüktől távol éltek és nyájaikat elhanyagolták. A kötelesség teljesítése alól pénzen váltották meg magokat. A zárdákban a fegyelem teljesen felbomlott. Az apácák fajtalansága hírhedtté vált ... Az összes egyházak közül épen a római egyházban — melynek pedig minta-egyháznak kellett volna lennie — volt legáltalánosabb a ledérség. Ott volt található a legtöbb erkölcsi szenny. Szégyent nem ismerő rimák bibornokoktől kisérve lovagoltak az utcákon. Soha és sehol sem volt található egy városban annyi feslettség és kicsapongás, mint a pápaság székvárosában*. A tridenti zsinatra való előkészületek története egy elkeseredett küzdelem története. A kath. világ becsülete, laikusai élükön V. Károlyival, olyan zsinatot akartak, melyben nemcsak a világiak, hanem még a protestánsok is képviselve legyenek, és a mely eltörölné a visszaéléseket, újra egyesítené a keresztyénséget. A pápaság viszont ép oly határozottan ellenállt eme törekvésnek. Midőn a zsinat 1542-ben összeült, a pápa teljes erejével azon volt, hogy az ő akarata érvényesüljön, ne pedig a laikusoké. Az itáliai püspökökön kívül alig volt más ott, se Német-, se Franciaország nem volt benne képviselve. Később érkezett ugyan néhány spanyol püspök, a kik egész becsületesen óhajtották a reformokat. De hát kevesen voltak s leszavazták őket. A zsinat igen furcsán fogta fel a feladatát. A világiak erkölcsössé akarták tenni az egyházat. «Nem úgy — mondá a pápai párt — a hit megelőzi a cselekedeteket. A tiszta erkölcsiség csak az igaz hitből fakad. A hitet kell hát először is megtisztítanunk.* Nem is fárasztották magukat az egyházi bajok vizsgálatával, hanem a lutheránus eretnekséget firtatták. Kegyes buzgósággal átkozták első sorban a speciális tanokat. Megerősítették a hagyó-