Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-04-12 / 15. szám

a közigazgatási bizottságokat megfelelő szabályzatok alkotására felhívta. Tudtunkkal e felhívásnak a legtöbb közigazgatási bizottság már eleget tett, s így remélhető, hogy a rengeteg számú iskolamulasztás jóval apadni, s ezáltal a tanítás eredménye fokozódni fog. Már fennebb kifejtettük, hogy ámbár a népnevelés az államnak képezi elsőrendű feladatát, de azért bizonyos feltételek alatt más tényezők, jelesen a hitfelekezetek szintén meghagyhatok eddigi iskolatartási jogosultságukban. De a revíziónál a törvénynek egy helytelen, mondjuk ki. igazságtalan rendelkezése múlhatatlanul megszüntetendő. A törvény 25. §-a elismer ugyanis felekezeti jellegüeknek oly iskolákat, a melyeket kizárólag a politikai község a saját vagyonából, tehát köz jövedelmekből tart fenn. Eltekintve attól, hogy a szakasz első és második része egymással homlokegyenest ellenkező rendelkezést tartalmaz, mert míg az első rész határozottan kimondja, hogy * általában nem tekintetnek ezentúl felekezeti iskoláknak azon tanintézetek, a melyek községi vagyonból és jövedelmekből a község összes tagjai által felekezeti különbség nélkül tartatnak fenn«, addig ugyanezen szakasz második része ezt bizonyos körülmények között mégis megengedi, a nélkül. hogy az ily községi vagyonból fentartott felekezeti iskolákra a polgári községeknek bármily befolyást, jogot biztosítana s a nélkül, hogy az ily iskolákban az állami érdekek hatékonyabb megóvására módot nyújtana; igazságtalan e rendelkezés még azért is, mert sok esetben a polgári község kevesebb megterheltetéssel gondoskodhatnék egy községi jellegű iskolájával a népnevelés ellátása felől, mint két-három, esetleg több különleges felekezeti iskola fentartása által. A népoktatási törvény 25. §-ának második bekezdése tehát törlendő. Hogy mennyire fontos ez a kérdés, kitűnik még abból is, hogy a polgári községek felekezeti iskolák fentartására nem kevesebb, mint 2.478.811 frtot fordítanak. Ezekben gondoljuk a népoktatási törvény részleges revizióját minden különösebb rázkódtatás nélkül keresztülvihetőnek; de ez azután a legkevesebb, a mit a népneveléshez fííződő fontos állami érdekek megóvasa szempontjából már ez idő szerint is meg kell tennünk. Halász Ferencz. TÁRCA. Gondolatok a halál közelében. Felolvastatott a ref. ifjúsági egylet márc. 5-én tartott estélyén. Kis fiam betegágya mellett ültem. Ott feküdt a szegény, kis harmadféléves szenvedő, kimerülten, összetörve a több héten át tartó iszonyú betegségtől. Arca halálsápadt. volt, kezei valóságos csontvázak. Ha a láz pihenést engedett neki, oly mozdulatlanul feküdt, mintha már a halál megdermesztette volna egészen. Időnként azonban valami fejgörcs kínozta; ilyenkor vonásai eltorzultak és sírni kezdett a gyötrő fajdalomtól .... Szemeit felnyitá s reám veté. mintha segítségért akart volna esedezni. De én segíteni nem tudtam .... Azóta is hiába beszél előttem akárki is arról, hogy az ember hatalmas lény. Én azokban a rettenetes pillanatokban átéreztem, hogy az ember nagyon, de nagyon nyomorult. . . Mert lehet-e nagyobb nyomorúság, minthogy nemcsak segíteni nem tudunk, de még csak enyhíteni sem bírjuk annak fájdalmát, a kit "oly igen szeretünk? Lehet-e nagyobb kín, mint a mit a lélek akkor érez, a mikor nem tudja, így imádkozzék-e, hogy Uram, tartsd meg! vagy így: Uram, elégeld meg már szenvedéseit! Urain, vedd el már! De hát az édes anyja hol van? Miért nem siet gyermekéhez ? Az édes anya a másik, még egy kisebb gyermek, egy lányka fölé borult; ezt ápolgatta, annak utolsó napjait akarta megédesíteni. Mert a kis lány fölött már ítélt a tudomány. Az orvos azt mondta, hogy menthetetlenül el van veszve. A fiúról az volt a véleménye, hogy az talán még megmenthető s azt mindenki tudja, mit jelent, mikor egy orvos azt mondja: ez a beteg talan még megmenthető. Két gyermekünk volt s úgy látszott, hogy az Isten visszaveszi mind a kettőt és pedig egyszerre. Telve voltunk fájdalommal. Fájdalommal, de nem kétségbeeséssel. Mert azokban a rettenetes időkben, a melyekben a halál oly közel állt hozzánk, még soha: csak egy pillanatra sem veszítettük el azt az erős bizonyosságot, hogy az élő Isten azokat a gyermekeket nem örökre ragadja el tőlünk. De hát akkor meg hogy támadhatott a nagy fájdalom? E kérdésre jó lesz mindnyájunknak megkeresni a helyes választ, mert csak így találhatjuk meg a fájdalomra a kellő vigasztalást. A fájdalom ugyanis, a mit a halál közelléte kelt, nem lehet tudni, kinek lelkében támad fel s mikor? Mi nem érezzük magunkat közel a halálhoz, de a halál tulajdonképen mindig közel van hozzánk és mintegy ordító oroszlán jár körül, keresvén, hogy kit nyeljen el. Valóban nincs nagyobb könnyelműség, mint hogy az ember tán sohasem elmélkedik komolyan a kérdés felett: Istenem! mi is lesz velem, ha meghalok?! Mit is tennék, ha szeretteim közül valamelyiket elragadná a halál?! Óh, ha e kérdésekről komolyan gondolkodnánk s a halál rettenetességétől futva, Istenhez menekülnénk, a halál soha kétségbeesést nem okozhatna. Hogy pedig fájdalmat mégis idéz elő és pedig nagy és keserű fájdalmat, az jól van úgy. Én nem térek ki e fájdalom elől, ha fél akar is ujulni, mert az megacéloz a hitetlenség ellen. Hogyan ? A fájdalom, az védelmez a hitetlenség ellen ?! A fájdalom is. Óh, mert ha előttem van ama szegény, kis szenvedők képe, a hitetlenség így vigasztal: Ah! ne busulj! Ha meghalnak, akkor a nagy természet egy csomó anyagot nyer vissza. Ha kiszenvedtek, már nem a te gyermekeid többé, hanem néhány font szén, meg mész és más egyéb. Ily vigasztalás ellen felgerjed egész valóm és felgerjed mindenkié s ez az egyetemes feljajdulás, ez egy nagy bizonyságtétel, hogy nem a megsemmisülés vár reánk. Ezt a fájdalmat egy szerető isteni kéz oltotta belénk és én nem elégszem meg durva és sivár hazugságokkal. Én annak a szemnek, mely a betegség közepett esdve tekintett rám, ragyogását újra akarom látni. En azt a kis lelket, melynek fájdalmai éles tőrt döfnek szivembe, fel akarom még egyszer találni. Nekem hiába virul szép virág gyermekem sírján, ha hozzámvaló vonzódása, szeretete, ragaszkodása örökre megsemmisül. És hiába mondja egy istentelen hang, hogy mindez nem tudományos bizonyíték. Mintha tudományról egyáltalán lehetne szó, ha lelki életünk csak egy ideig-óráig tartó vergődés. Az en fájdalmam még több is, mint bizonyíték. Az én fájdalmam egy nagy tény s melléje sorakozik millió más hasonló tény. A kinek szerette meghal, ahhoz nem is mer közelíteni a megsemmisülés tanának hazug prófétája. Tessék csak elképzelni azokat, a kik szeretteiket siratják s tessék elképzelni, hogy valaki, a nagy megpróbáltatás idején súgja fülükbe: vége mindennek, óh, hogy zúdulnának fel ily jövendő ellen még azok is, a kik az élő Istenről s a túlvilági életről hallani sem akartak. A halottak fölött érzett fájdalom elválaszt az állatoktól A tyúk szembe száll veled