Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-10-10 / 41. szám

kell újulnotok a ti elméteknek lelke szerint és felöltöznötök amaz új embert, mely Isten szerint teremtetett az igazságra és a valóságos szent életre. Azért levetvén a hazugságot, szóljon igazságot minden ember az ő felebarátjával, mert egymásnak tagjai vagyunk*. (Eféz. IV.) Azok, kik ilyen lélektől vezéreltetnek, legyenek tisztelve, becsülve, szeretettel, bizalommal karolva közöttünk minden időben, azok kettős tisztességre méltóztassanak, mert az ilyenektől várhatjuk igazán a Krisztus testének építését, az ő evangeleiumának terjesztését, mely Istennek hatalma minden hívőnek idvességére. Azokat pedig, kik rendetlenül járnak, a kik a. csalárdságnak, hazugságnak szolgálatában állanak, intsük minden szelídséggel és tanítással egymás között, mindaddig, míg reménynyel várhatjuk megtérésüket, s ha meg nem térnek: sajnálkozzunk őszinte szívvel felettök, mint kik megtagadták, megvetették Krisztus tudományát, mint kik elvették szomorú jutalmukat. »Végezetre békesség legyen az atyafiaknak és szeretet a hittel egybe az Atya Istentől és az Úr Jézus Krisztustól. Kegyelem legyen mindazoknak, kik szeretik a mi Urunk Jézus Krisztust az örökké való halhatatlanságra. Ámen.« Lukács Ödön, f.-szabolcsi ev. ref. esperes. A püspöki kar javaslata s a eura pastorális. Közöltetvén e lap 34-ik számában a prot. püspöki karnak Miskolcon tartott értekezletéből kelt ama javaslata, mely az október 1-én életbelépett 1894-iki XXXI., XXXII. és XXXIII. t.-c.-kel szemben követendő eljárásunkra nézve nyújt útbaigazítást: szabad, sőt szükséges a hozzászólás, hogy a legközelebb — a tizenkettedik órában — összeülendő konvent, az egyházmegyei gyűléseken, lelkészértekezleteken és sajtóban nyilvánuló különféle észrevételeket is figyelembevéve, alkossa meg véglegesen, az egyöntetű eljárás végett, szabályzatát. Bizony, majdnem elkésünk s félő, hogy zavarok lesznek ! Látható már is, hogy egyes egyházmegyék mily eltérő módokat állapítottak meg. Lám a róm. kath. klérus ebben is megelőzött! Igaz, hogy annak jobban szorítja a csizma a lábát. Ők kimondták, hogy nagyban és egészben marad minden úgy, a mint volt, különösen a házassági ügyre nézve. Hogy a szentszéki bíráskodás továbbra is fennálljon s ennélfogva a folyamatban lévő perek át ne adassanak. Hogy a hirdetés ne utólag, de a házasság megkötése előtt eszközöltessék, mint azelőtt, stb. Származik aztán ebből pompás sok bonyodalom, p. o., hogy a polgári hatóság által feloldott házasságot a klérus érvénybenlévőnek tartja, vagy megfordítva, s hogy a válófelek, mivel a szentszék az ügyiratokat ki nem adja, kezdhetik a pert újra a polgári hatóság előtt, stb. Bizony elég oka lesz a szegény magyar államnak felsóhajtania: kicsoda veszi el nekünk e nehéz köveket ? Annyit a prot. püspöki kar is bátran kimondhatott volna, az országos törvények sérelme nélkül, hogy a hirdetésre nézve fentartja a statusquot, azaz: hirdetünk a házasság megkötése előtt, annak bejelentésekor. Mert ez az eljárás a polgári és egyházi házasság között keletkező hézagot áthidalván, mind az új intézménynek, mind a réginek csak javára válik. Népünk tetemes része ezentúl is lelkészeknél jelentkezik elsősorban. S a lelkész bejegyezvén a hirdetendők közé, útasítaná a feleket a további eljárásra. Ekként minden nagyobb zökkenés nélkül menne a házassági folyamat. Míg ezen eljárás nélkül^ a javasölt utólagos hirdetés mellett, mindjárt kezdetben meg kell lenni á nagy zökkenésnek, a megütköző, visszatetsző hatásnak, mikor a lelkész kénytelen lenne azt mondani a jelentkező feleknek : »nem tehetem, törvény tiltja, nem szabad*. Holott a törvény nem tiltja ezt; sőt remélhető, hogy pótrendeletileg útasítaná a miniszter közegeit arra, hogy a lelkésznél bármi okból nem jelentkezőket útasítsák az illetékes lelkésznél való jelentkezésre. Ugyanazon oknál fogva, t. i. hogy minél inkább át legyen hidalva az ó- és új-intézmény között való hézag, szükséges a lelkésznél előzetes jelentkezésnek kimondása a születési s halálozási esetekre nézve is. De meg azért is, mert míg ez eljárással az országos törvények lényegén csorba nem esik (sőt a születések adatai csakis a keresztelés után, lelkészi értesítvénvből vezethetők be szabatosan a polgári anyakönyvbe s más esetekben is a lelkésznél való előbb jelentkezés a polgári anyakönyvvezetőnek sok idejét, munkáját megkíméli, a könnyen keletkező tévedéseknek, igazításoknak elejét venné) addig másrészről az egyházközség érdekei is jobban megóvatnak. Az anya és egyszersmind családkönyvek vezetése — szerény nézetem szerint — fölösleges teher. Ám legyen családkönyv, de akkor minek az anyakönyv ? Október elején túl vezetendő anyakönyveinknek csak egyházstatisztikai értéke lesz. Szabatos statisztikai adatokat pedig a csalid- és egyházi föadókönyv is szolgáltat. Ez utóbbinak rovatja megmutatja az adó alá eső felnőttek számát, két pótrovatja pedig az iskolakötelesek és hat éven alóli gyermekeket s ezekből az összes létszám konstatálható néhány perc alatt. Fölösleges munkával terhelni most még kevésbbé kell a lelkészeket. A ki próbálta, tudhatja, hogy mily roppant munka csak egy 1200 lélekből álló gyülekezetben is egy családkönyv összeállítása. És épen most van javulva ennek múlhatatlan vezetése! Most, mikor maga a püspöki javaslat is rámutat az új viszonyokból származó új és nagy munkákra, melyeknek »őszintébb s nagyobb lelkiismeretességgel teljesítését* elvárja a lelkészektől. A lelki gondozás, az ii, n. evangelizációs vagy belmisszió gyakorlásának tízféle eszközét mutatja föl, hamarosan, a javaslat. És mindezt jövőre kétszeres buzgósággal, fáradhatlan hűséggel és őszinte lelkesedéssel kell terjesztenünk. De hogy e kiváltképen való hivatásának a lelkész megfelelhessen, idejét nem kell elpocsékoltatni, lelki erejét, rugékonyságát megtörni mások által végeztethető munkák továbbra is vállain hagyásával. Köztudomású dolog, hogy a lelkész legtöbb helyütt egyszersmind számadója is az egyházközségnek. Minél népesebb s vagyonosabb pedig valamely gyülekezet: annál fáradságosabb a számvitel. A mindenféle pénztári s adófőkönyv, gondnoki napló, magtári főkönyv vezetése, rendes és pótadók kivetése, az adókönyvecskékbe beírása, szóval az egyház teljes vagyoni s anyagi ügyeinek számvitele oly megbénító teher, melyet le kell venni a lelkészek vállairól, hogy lulajdonképeni hivatásuknak: a lelkek gondozásának szentelhessék idejöket. Vezesse a számvitelt s — ha már el nem maradhat — az anyakönyvet is, egy diakon-presbyter.