Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-09-26 / 39. szám

BELMISSZIÓ. A szórványok lelki gondozásáról, Felolvastatott az »Ókor-Szigetvidéki egyházi értekezlet« 1895. szeptember 10-én tartott ülésén B.-Szent-Ló'rincen. Igen tisztelt értekezlet! Köztudomású dolog közöttünk népességünk rohamos fogyatkozása, a mit még korántsem szabad a születés — bár veszedelmes és szemmel látható — apadásának számlájára jegyeznünk, a mennyiben tavaly ez úton csak négy a fogyás, a mi a kitérések által szenvedett veszteséggel együtt is csak 19 számot ad, holott a valódi fogyást az esperesi jelentés 234 lélekre teszi (egész kis anyaegyház népessége!); önként kell kérdenünk: hát a 215 lélek hová lett? Erre csak a hűen vezetett családkönyvek felelhetnének meg. Elköltöztek, itt-ott pusztákon, cselédekké lettek; leszakadtak a törzsökről . . . elszálltak, mint hulló levelek. Lássuk mi vár reájuk, mi történik velük ? Jegyezzük meg, hogy ezeket az anyagi zavar, a vagyon elvesztése, az elszegényedés űzte az idegenbe: tehát már otthon, jó idő óta nem ruházkodhattak általuk óhajtott módon, s így a templom gyakorlásától rég elszoktak; az imákat nem gyakorolják, e szerint a vallás áldásából igen kevés az, mit a keserves batyuba csomagolnak az elválás szörnyű órájában. Egyik vagy másik puszta az, mely helyet ad neki, de majd mind kath. vagy zsidó úr kezén s többnyire kisebb, hogysem iskolával lenne ellátva. Egy része a hitfelektől távol, idegenbe ékelve, azokkal való összeköttetése hova-tovább lazább lesz. Ezek még nem hullanak le az egyházi élet fájáról; de gyermekeik több mint bizonyos, veszve vannak reánk nézve. Nem hullanak le, bár csábítja őket, sokszor gúnyolja, üldözi a környezete; pedig nem a hit, a meggyőződés tartja őt, hisz a legtöbb baranyai ember azt sem tudja, mi az a reformáció, nem hogy annak lényegét ismerné, hanem az, hogy környezetének ceremóniáival ismeretlen s él benne a Baranyában oly erős conservativismus, el nem térni az ősitől, a megszokottól Aztán meg ha tud, csak kálvinista imádságot tud. Régi példaszó a magyarnál: >ezt már csak az imádság tartja*. Az ilyeneknél szórói-szóra vehetjük, Őket csak az imádság tartja, fűzi hozzánk; de gyermekeik, kik a pusztai, vagy más római kath. iskolákban növekednek, viszont az ott tanult imák, naponta látott, gyakorolt s elvégre megszeretett szertartások által egy más valláshoz kapcsoltattak, az ő hagyományaik a gyermekkoron túl nem terjednek és ezek őket már nem hozzánk kötik. Ezeket is az imádság tartja, de nem hozzánk, hanem inkább el mitőlünk. Mit teszünk mi érettük ? Az egyházkerületi értekezlet által feltett kérdésre »történik-e gondolkodás a szórványokról ?« némely helyt igenlő feleletet találtam. Itt-ott meg is volt magyarázva: templomunkban hallgathatják az Origóit, élhetnek a sakramentumokkal és igénybe vehetik a lelkészi szolgálatot, valamint használhatják iskoláinkat. Jól van, ezek jogok, de a melyeknek kötelességek nem felelvén meg: értéktelenekké válnak. A pusztáról úgy jönnek be, mint idegenek, kik nem érzik magukat otthonukban; érzik, hogy ők csak eltüretnek, de sajátkép nem tagjai a nagy egésznek. A mi az iskolát illeti kis korában 4—10 s több kilométerre a gyermek nem járhat be; jár tehát pmstai vagy római kath. iskolákba, melyekről már szólottunk. Hátra volna, hogy a konfirmációt megelőző egy-két évben, valami rokonhoz adatnék be, mint ezt a szemelyiek cselekszik Magyar-Peterden. Ez jó expediens volna, az ottani polgárok meg is tehetik, de a pusztai cseléd már azért sem teheti, mert a gyermek 10 éves korától kezdve már nemcsak fogyasztó, hanem kereső tag, ki a Sack-ekével szánt és béres helyét pótolja, kinek a munkától való elvonása nemcsak anyagi hátrány, hanem az uraság neheztelését is maga után vonná; mert kell az apró emberek keze sok minden munkára itt, hol nincs bővében a munkaerő. Felkeressük-e az elveszett juhokat, kik helyünkbe nem jöhetnek és nem jönnek el? Adunk-e neki lelki táplálékot. gondjukat viseljük-e az Úr eme kicsinyeinek? Ezek erős kérdések, mert a kivitel bajos. A fuvar drága, a jövedelem kicsiny, a feladat nehéz és mindég kérdés marad, hogy a néhány kimenetek, ha az áldozatot a buzgó lelkipásztor meghozhatná is, teremne-e elegendő gyümölcsöt. A ki valaha földmíves gyermeket oktatott, az elhiszi nekem, hogy egyetlen ima betanítása élőszóval 3—4 kimenetelt igényelne; a közvetlen érintkezéssel tehát célt nem érhetünk. Vallásos könyvet kellene hát a kezébe adnunk, melyből kijegyzett főbb igazságokat és imákat a gyermek részint önszorgalmával, részint a család támogatásával megtanulja és elsajátítsa. Tisztelettel kérdem melyiket ? Filót ? Bocsort, vagy Papp Károlyt? Hiszen csak a tanítónak is dolgot, lelkiisme^es tanítónak nagy dolgot adnak, nem hogy Önszorgalom útján tanulhatnának belőlük. így tehát, mivel nincs mit kezükbe adnunk, semmi nélkül maradnak, jobban mondva elvárnak egyházunk testétől, lehullanak rólunk mint őszszel a falevél. Ki fog ezekért számot adni egykor? A mint tudom, békés-bánáti egyházmegyében misszió segélylyel meg lőn kisértve ezek lelki gondozása. Mi lesz belőle? Az, hogy a 100—200 frtot nyert lelkész egyszerkétszer elment a pusztákra, ha lehetett összehívta a híveket — ha a tiszt megengedte — beszélgetett velük s re bene gesta eltávozott. Vájjon megimádkoztatta-e híveit, tudomást szerzett-e róla, hogy az őket egyház testéhez tartó ima ott él-e szivükben, s nem halt-é el ajkaikon? De mit mondok — hol tanult a református keresztyén oly imát, melyet bizonyos időkben az élet minden korain keresztül gyermeteg hittel mondhatna el? Hiszen a mi iskoláinkban csak a gyermekekre van gondja, csak gyermekeknek való imákat tanítanak; és tudtommal csaknem kivétel nélkül a konfirmandusokkal is csak az ott tanultakat ismételtetik. Ezek pedig mind nagy számuk, mind tartalmuknál fogva alkalmatlanok arra, hogy azokat mint drága kincset Őrizzük a halál szomorú órájáig. Nagy és súlyosan érezhető hibája volt a Polgár-féle különben tiszteletre méltó káténak, hogy urvacsorai imákon kívül mást nem közölt. Ennélfogva a gyermekek valóságos szájhagyomány útján vették át az ősi imákat, melyeket igen gyakran a modern képezdéből kijött tanító is (egyebütt hozzá nem jutván) az ő szájukról sajátított el és melyek, a Fördős-féle sokkal rosszabb imák helyett ma is a legtöbb iskolákban használtatnak Ha azonban ez imák az életkörülmények által — s főleg a miatt, hogy nem volt könyv, melyben utána nézhetett volna — elmosódtak a felnőtt ember fejéből, akadozván benne, végre elszokott tőle; hogy taníthatta volna hát meg arra gyermekét? így a pusztára került szülők már nem vádolhatók azzal, hogy gyermekeiket imádkozni nem tanították, a mikor mi se tanítottuk arra őket. Ez olyan baj, a melyen segítenünk kellene minél előbb. Az idők jelei különben is intenek. És én semmit sem látok szükségesebbnek, mint azt, hogy — mint az előbbi századokban -— készíttetne a reform, egyház oly minden alkalomnak megfelelő, a kor