Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-12-12 / 50. szám

s ő nyugodtan ott maradt helyén. Nem félt attól, hogy megölik. Magáról nem sokat tartott s azt hitte, hogy ha már meg kell halnia, halálával ép annyit használhat az igazságnak, mint életével. Annyi bizonyos, hogy meg is ölték volna, ha a papság szenvedélyének a választófejedelem szabad utat engedett volna. Jó lenne, ha minden fejedelem olyan lenne, mint ez a választófejedelem volt. A wittenbergi tanács akarata ellenére a papság csak úgy bánthatta volna Luthert, ha a választófejedelem beleegyezik. De a választófejedelem nem hallgatott a papságra. A pápa ekkor külön levélben buzdította kötelességei teljesítésére. A választófejedelem mégis habozott. Hitvallása még mindig az volt, a melyben a papok nevelték, de volt neki elég józan esze, hogy a formulákat lényegeseknek ne tartsa. Mikor Luther tételeit olvasta, azt mondta: A biblia sokat beszél Krisztusról, de Rómáról keveset. A tételeket nem találta oly veszedelmeseknek, mint a barátok. Töprenkedései közben Erasmushoz fordult s kérte, hogy mondjon véleményt. Erasmus összeszorította vékony ajkait s csak annyit mondott: »Luther két bűnt követett el: egyet a pápa koronája s a másikat a barátok hasa ellen«. Azután arra bíztatta a választófejedelmet, hogy ne engedjen a pápa követelődzéseinek s a pápa sem tehetett mást; egy kicsit engedett. Persze, ha Luther Rómába ment volna, hamarosan vége lett volna ügyének, de életének is. Az egyezkedés színhelyéül azután Ágostát választották. A pápa egy bibornokot küldött, hogy ez Luthert a jó útra vezesse. Luther is elindult Wittenbergből. Egyszerű barna csuhájában könnyen magunk elé képzelhetjük. A polgárság elkísérte egy darabig s éltette a hős barátot. Ő azonban arra buzdította őket, hogy a Krisztust dicsőítsék. A pápa követe udvariasan fogadta. Azonban nem hallgatta el, hogy a pápa tanai visszavonását követeli. Luther azt mondta, mutassa meg a bibornok, hogy az ő tanai hol térnek el az igazságtól ? A bibornok kerülte vitát. »Nem vitatkozni jöttem* — mondá — »hanem parancsolnia De Luther nem engedett. Szemrehányás, kérés, fenyegetés következett erre. Még a megvesztegetés volt hátra. Ezt is megpróbálta a bibornok, kitüntetést és jutalmat igért neki, ha — meggondolja magát. A büszke olasz csodálkozva látta, hogy egy szegény paraszt fia, egy kis vidéki város lakója, egy nyomorult barát dacol a keresztyénség főhatalmasságával és ellenáll kéréseinek. »Hát. azt hiszed* — kiáltá végre — »hogy a pápa törődik egy német paraszt véleményeivel ? A pápa kis újja erősebb, mint az egész Németország. Azt hiszed, hogy a fejedelmek majd felkelnek, hogy egy ily nyomorult férget védjenek? Abból semmi sem lesz. S ha nem védenek meg, ugyan hova leszesz?« Luther azt felelte: »Akkor is, mint most, az Isten kesében leszek«. A kihallgatásnak vége lőn s a bibornok visszament Rómába, hogy jelentést tegyen. A pápa elővette mennyköveit s kiátkozta Luthert. Azután újra írt a választófejedelemnek, hogy ne szennyezze be nevét s ősei emlékét az eretnekek védésével. Egyúttal követelte, hogy adja át a bűnöst (?) az igazságszolgáltatásnak. A választófejedelem nem tudta, hogy mit csináljon. Egyáltalán nem volt biztos abban, hogy Luthernek igaza van, de arról sem volt meggyőződve, hogy téved. Attól félt, hogy ha tovább is védi Luthert, egész Németország ellene támad. Addig a pápa és Luther közt folyt a vita, de hátha birodalmi átok alá vetik a barátot? Ily körülmények közt békére intette Luthert, a ki megigérte, hogy az egyház engedelmes fia lesz s egy szót se szól a bűnbocsátó cédulákról, ha Tetzel is elhallgat. »Az én kicsinységem* — mondá később Luther — »nagy szerencsétlenség volt a pápára nézve. Nagyon is megvetett. Ugyan mit tehet egy rabszolga ő ellene, a világ legnagyobb embere ellen — gondolá magában. Ha békés javaslataimat elfogadta volna, megsemmisített volna*. De a csalhatatlannak nevezett pápa úgy viselte magát, mint tévedésre nagyon is képes, büszke, haragos, halandó, ő ugyan nem egyezkedik a wittenbergi prédikátorral gondolá. Ép ebben az időben üresedett meg a császári trón s az a botrányos vesztegetés, melyről már szóltam, megindult. Frigyes is megválaszthatta volna magát s tán jó lett volna a világra nézve, ha Frigyes vágyott volna magas méltóságokra, de a választófejedelem egy cseppet sem törődött a császári koronával. így aztán V. Károly, Miksa és katholikus Ferdinánd unokája, lett a császár, Spanyolország, Burgundia, Németalföld a két Sicilia s az új világ ura. A pápa céljainak megvalósítására alkalmasabb embert keresve sem lehetett volna találni. V. Károly addig is hatalmas embert volt s most, hogy Németországot is megkapta, ki állhatott neki ellen? Luther ügye V. Károly elé került hát. A választófejedelem most már ha akarta volna, sem gátolhatta meg a császár ítélethozatalát. Németország figyelt, de nem zúdult fel. A tanulók, az iparosok, a kereskedők a reformátor pártján voltak és lelkesedésöket nem is lehetett egészen elnyomni. A sajtó csak úgy öntötte a röpiratokat s feltűnt, hogy a nyomdászok is mind Luther mellé állottak. A pápisták Németországban nem kaptak nyomdákat; műveiket francia és németalföldi nyomdák hozták nyilvánosságra. De a fejedelmek közül a választófejedelmen kívül, senki sem tört lándzsát Luther mellett. A püspökök mind ellene voltak. A nemes urak ingadoztak. Természetes helyök a tekintély mellett volt. A püspököket azonban nem szerették s ez jogot adott a reményre. A mellett rossz szemmel nézték a szerzetesek óriási uradalmait. De ki várhatta volna tőlök, hogy földjeiket s életüket egy jelentéktelen barát kedvéért kockára tegyék ? A császár két évig nem ért rá az ügygyei való foglalkozásra. Azalatt a felek civakodtak s egymással való ingerkedésök semmi jót sem engedett sejteni. A pápa egy második bullában is megátkozta Luthert és művét. Luther az átokra azzal felelt, hogy a bullát nyilvánosan elégette. Végre az 152 L-ik év ápril havában a birodalmi gyűlés összeült Wormsban, hova Luthert is megidézték. Már az a körülmény, hogy az egyház nem bánhatott el Lutherrel, hanem a világiak is foglalkozni kivántak ügyével, mutatja, hogy az idők nagyot változtak. Kitűnt, hogy a pápák és püspökök még továbbra is parancsolhatnak, a mennyit tetszik, de a világiak többé vakon nem engedelmeskednek. A pápa azt várta, hogy a birodalmi gyűlés megszabadítja ellenfelétől, bármibe kerüljön. A választófejedelem, a ki jól tudta, hogy miképen szoktak bánni azokkal, a kikre az egyház gyanakodott, azt követelte, hogy 1. a császár Luthernek menlevelet adjon, hogy 2. Luther, ha elítélik, szabadon térhessen vissza Wittenbergbe s hogy 3. a választófejedelem határozhassa meg, mi történjék a reformátorral. Persze a menlevelek, a mikor egyházi ügyekről volt szó, nem sokat értek. VII. Kelemen pár évvel később, a mikor szemére hányták, hogy megszegte igéretét, mosolyogva mondá: A pápának van hatalma oldozni és kötözni. Az egyházi hatóságok előtt az volt jó, a mi rájok nézve jó volt s rossz, a mi rájok nézve rossz. A legfenségesebb morál is bűnné változott, ha Szent Péternek útjába állt. Fél századdal azelőtt a gondolatszabadság eszméje Csehországban keltett mozgalmat s Huss János is kapott menlevelet, a mikor Constanczba idézték. Mégis megégették. A püspökök azt mondták, hogy a menlevél nem védheti az eretneket s a XVI. század püspökei is remélték, hogy a