Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-12-12 / 50. szám

az egyházat, ezt a tisztán eszményi célokat szol-' gáló erkölcsi testületet, tartja tevékenysége főterének. E tevékenység aztán erősen visszahat a cselekvő egyénre: még jobban megnemesíti, megszenteli érzéseit s felbuzdítja szivét az összes keresztyén erények gyakorlására, melyek között jelentékeny helyet foglal el a hazaszeretet és az általános emberszeretet erénye is. Tehát az oly értelemben vett derék egyháztag egyszersmind szükségképen jó hazafi ós jó honleány is. S az ilyen egyháztagnak egyéni életében is boldognak kell lennie; ha ugyan boldogságon a legészszerűbb felfogás szerint azt a mindenkitől megszerezhető léleknyugalmat értjük, mely helyesen felfogott kötelességeink buzgó teljesítéséből származik. Az élő keresztyénség e köreiben pl. Skótországban, az emberek vagyonukból és idejükből jelentékeny részt áldoznak az egyháznak, még pedig nemcsak egyes kivételek, hanem általában a társadalom zöme. Ellenvethetnők, hogy könnyű ez a skótoknak, a hatalmas és gazdag angol királyság polgárainak, kiknél a vagyonosság, a jólét oly magas fokon áll. De ez ellenvetés magától elesik, ha meggondoljuk, hogy Skócia jóval szegényebb a szűkebb értelemben vett Angliánál s hogy Skótországban gyakran a legszegényebb nép is erejét fölülmúló áldozatot visz az egyház oltárára. Blaihie Vilmos, egy tiszteletreméltó öreg skót pap ós író még az egyházi szakadás korából, érdekes adatot beszél el erre nézve a skót egyházról nem régen írt könyvében. A belmisszióról beszélve elmondja, hogy az 50-es évek végén egy szegény ember, ki az országút szólón kőtöréssel kereste kenyerét, odament a belmissziói bizottság egyik tagjához, előadta, mily sokra becsüli ő az egyház ezen munkásságát; hogy ő is elő kívánja mozdítani ezt a jó ügyet s ezzel kezébe nyomott amannak egy papírdarabot, melyet az 10 frtosnak gondolt s csak azután sült ki, hogy abban a kis papirosban két darab 50 frtos bankjegy volt. Ennyit adott az útszéli szegény kőtörő a belmisszióra. S ez az eset nem áll magában. Hogy az 1843-i egyházszakadással nem szakadt meg az egyházi szolgálat fonala, hanem rövid idő alatt több mint 500 új templom emeltetett, ugyanannyi lelkész fizetése beszereztetett s lakása fölépült, új theol. akadémia kezdte meg működését, s a bel- és külmissziói munkásság egy pillanatig sem szünetelt, stb. — ez a csodával határos dolog csak az összes egyháztagok közönséges mórtéken fölüli áldozatkészségéből magyarázható ki. Nálunk, azt szokták mondani, annyi a közteher, a sokféle acló, tárcánk annyi felől igénybe van véve társadalmi, irodalmi, jótékonysági közcélokra, hogy az egyház részére nem telik több I^mint épen a kiszabott egyházi adó. Talán igazuk j is van — a maguk szempontjából. De helyesek, ! kifogástalanok-e életelveink, szokásaink, életmódunk? s ha nem helyesek, nem tudnánk-e egy kis erőfeszítéssel változtatni rajtok ? Lakomáinkra kétségkívül sokat költünk. Nem mi vagyunk-e azok a messze földön híres banketezők? Es az a dicsőített magyar vendégszeretet nem kerülhetne-e ki kevesebből? Azután a ruházattal is alighanem nagyobb luxust űzünk, mint kellene. 1867-ben a királykoronázás idejében, az edinburghi theol. akadémián tanulván, büszkén rajzolgattam skót tanuló társaim előtt azt a fényt és pompát, melyet hazámfiai, fő- és közóprendűek a koronázáson kifejtenek. De megszegte dicsekvő kedvemet s gondolkozóba ejtett egyik skót ifjú egyszerű megjegyzése: »Onök magyarok ebben még Kelet primitív népeihez tartoznak; magukra aggatnak mindenféle külső díszt, pedig az nem emeli az ember belső értékek. Csak némileg volt igaza, mert nem vette tekintetbe, hogy az ünnepiesnek egyszersmind díszszel is kell járnia. De az mégis igaz, hogy a magunk mutogatásának, föltűnni vágyódásunknak kezdetleges nemzetekre emlékeztető szörnyű költséges szokása ma is nagyobb mértékben megvan nálunk, mint az észszerűen megengedhető volna. Hisz magyar mágnás volt az is, talán Eszterbázynak hívták, a ki Londonban az angolok nagy bámulatára főbe lőtt egy 100,000 frtos lovat, hogy megmutassa, hogy Ő magyar mágnás s Ő vele nem lehet tréfálni. Az ilyenek magukban álló példák ugyan, ele mégis jellemzők helytelen óletelveinkre, ferele szokásainkra, melyek az élet ezerféle viszonyaiban ma is uralkodnak közöttünk a társadalom felsőbb ós alsóbb rétegeiben egyaránt. Skótország népe nemcsak templomainak berendezésében s az istentisztelet formáiban puritán; hanem ez a puritanismus, mely minden fölösleges külső fény ós pompa kerülésében s nemes egyszerűségben nyilvánul, megvan a skót ember lakásában, öltözetében, lakomáiban, mulatságaiban, általában véve életmódjában ós szokásaiban is. Innen érthető aztán, hogy sok pénze megmarad olyan, a mit mi fényűzésre, költséges hajlamaink kielégítésére kiadunk; tehát sok pénzt fordíthat oly egyházi s általában: emberisógi célokra, melyekre nekünk már nem jut. A skótoknál a vallás életelv, mely nem formákban, bizonyos formák megtartásában, hanem közhasznú buzgó tevékenységben nyilvánul. Náluk a vallást nemcsak a templomokban emlegetik, hanem ott van a szivekben, ott hat az életben. Tudnak adakozni egyházuk szükségeire: roskadozó templomok, szegénykedő lelkészek nincsenek náluk, s mégsem szorulnak az állam