Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-11-21 / 47. szám

A reformátor életének első negyven évéről igen keveset tudunk. Saját hallgatását erről átalánosan és talán helyesen a fölött való szégyenérzetének tulajdonítják, hogy azt egy olyan vallásrendszer szolgálatában töltötte, a mely ellen később egész hévvel küzdött. 1505-ben született Haddigton környékén, szegény szülőktől. Első oktatását Haddingtonban nyerte, majd később a glasgowi egyetemen tanult. Ujabban fölfedezett okmányokból kitűnik, hogy 1543-ban még szentszéki jegyző volt a st. andrewsi egyházmegyében, feltehető, hogy mielőtt múltjával végleg szakított volna, az igazság utan való szomja és tanulmányai az új hit felé vonzották őt. Mindazáltal éltének fordulópontját, Wishart Györgygyei, a skót reformáció egyik proto-martyrjával 1546-ban kötött ismeretsége képezi. Wishart emlékét mindvégig tiszteletteljesen és kegyelettel őrizte. Ennek oktatásai, mint mennyei kijelentések hatottak reá. S midőn az ifjú vértanút Beaton cardinalis katonái St. Andrewba hurcolták, a tanítvány is vele akart menni. »Nem, elég egyszerre egy áldozat« mondá Wishart. Az ifjú mestert megemésztő lángok a tanítvány lelkében is mindhalálig ki nem alvó tüzet gyújtott. Vallásos meggyőződése miatt gyanúba vették nemsokara s ő az Arran kormányzó által ostromolt st. adrewsi várba menekült, a hol az elégedetlenek s köztük Beaton gyilkosai vonták meg magokat. Ez a társaság felkérte Knoxot, légyen lelkészükké. Vonakodva ugyan, mert, mint Jeremiás, ő is méltatlannak érzette magát e hivatásra — de mégis elfogadta. Első beszédje, melyben Rómát a bűn emberével azonosítá s kimutatá azokat az ismertető jegyeket, melyek által az igaz egyházat a hamistól meg lehet különböztetni — jelzé az ő.jövőben való inunkálódásának irányát. »Mások — mondák hallgatói e beszédre — a pápaságnak csak az ágait nyesdesik le, de ő a gyökerét vágja ki, lerombolja az egészet.« A reformátor rettenetesebb iskolán ment keresztül, mint bármely más próféta vagy tanító. Danteval ő is beszélhetett a pokolról, mert volt benne. Tizenkilenc hónapig oly szenvedéseken ment keresztül, a melyeknél nagyobbakat hálandó alig szenved át — gályarab volt. A st. andrewsi várat, a kormányzó elfoglalta, a foglyokat Franciaországba vitték s ott gályarabságra ítélték őket. Vagy háromszázan voltak egy hajón e szerencsétlenek odaláncolva a padokhoz, »a melyen egész nap helyzetváltoztatás nélkül ültek, s a mely alatt éjjel aludtak s az időjárás viszontagságainak kitéve voltak«. Táplálékuk kétszersült kenyér és bab volt. Öltözetük durva vászonból való ing és vékony zubbony vala, melyre a felügyelők korbácsütései szünetlenül hullottak. Knoxot ezenfelül még egy kegyetlen betegség is megtámadta e pokolban, melyből sohasem gyógyult ki teljesen. De ő egy pillanatra sem veszté el Istenben való hitét és reményét e gyötrelmek közt sem. A prófétai szellem, melvlyel barátai a reformátort felruházva hitték, még a legvigasztalanabb helyzetbe sem hagyta el. Ez alkalommal, midőn hajójuk St. Andrews felé közelgett, evezőtársa, Balfour Jakab kérdé tőle, hogy ráismer-e helyre? »Igen — felelt Knox — jól ismerem e helyet, mert látom azon épület lépcsőjét, melyben Isten először nyitá meg ajkamat az ő dicsőségének hirdetésére és meg vagyok győződve bármily gyengének látszom is, de addig nem válok meg az élettől, míg ismét e helyen nem dicsőíti nyelvem az ő szent nevét>. Midőn e szavakat mondá, a szabaduláshoz még reményök sem lehetett és halálos beteg volt. De beteljesedtek. Francia- és Angolország 1549-ben a hadi foglyokat kölcsönösen kicserélték és ő is szabad lett. Ez időtől fogva, míg skót országi misszióját megkezdhető, világpolgár volt. Németország, Schweiz, Francia- és Angolországok érezték magnetikus erejét. Genfben, melyről azt mondja, hogy ott van »Krisztusnak az apostolok óta legtökéletesebb iskolája « két évet töltött, mint az angol menekültek lelkésze. Előzőleg Frankfurtban is viselte e tisztet. Dieppe-t rövid ott tartózkodása ideje alatt »északi La Rochelle«-é tette, oly erős protestáns érzületet hozott létre. Angliában is, melyhez szeretettel ragaszkodott s melynek a vérengző Mária alattvaló szenvedéseit fájdalmasan érezte, szintén mély és szélesen kiterjedő hatással volt. Ha neki tetszett, volna, anglikán püspök lehetett volna belőle. E méltóságot azonban nem fogadta el. De az anglikán egyház sokkal tartozik neki. Bár, mint láttuk, munkaköre messzebb kiterjedt Skócia határánál, mégis itt végezte egy egész nemzet életére kiható, romboló és építő gigási munkáját. 1559. és 1560. évek képeit a skót nemzet történetében azt a határpontot, a melyben egy hatalmas küzdelem után a régi egyház helyét új foglalta el. Knox hatalmas hangja zavarta fel az egész országot, az ő nagy szellemének sikerült az egyenetlenkedő és ingadozó nemeseket együtt tartani. Az árulás és a látszó megsemmisülés sötét óráiban sem ejté ki kezéből a zászlót, alkudozásról, visszalépésről hallani sem akart. Az általa szerkesztett hitvallásban Skóciának új theologiát adott, rendtartási könyvében pedig a társadalmi életnek eddig páratlan elveit rakta le. Oly nevelési rendszert hozott be, mely által hazájának minden gyermeke részesült oktatásban, még a legszegényebb is, s ha egyéb iránt tehetséges volt, az egyetemet is végezhette. Gondoskodott az elaggottakról és a tehetetlenekről, míg a resteket és gondatlanokat büntetéssel sújtotta. A kapzsi skót nemes urak, a kik szerint a reformáció abból állott volna, hogy a régi egyházi vagyont eltulajdoníthassák, ezt a nagy tervezetet csak megnyirbálva vitték keresztül. De az még így megcsonkítva is, Skóciát a legelőrebaladottabb országok sorába emelte. Célja kivitelében a királynővel többször szállott szembe. Egy alkalomal, midőn kijelenté Stuart Máriának, hogy a népnek joga van a hatalom túlkapásai elé határt vetni, a királynő így szólt: »Ugy látom, alattvalóim önnek engedelmeskednek, nem pedig nekem«. »Isten ments — felelt Knox — sohasem kívántain, hogy valaki nekem engedelmeskedjék, sem hogy az alattvalók azt tegyék, a mit akarnak. Hanem azt akarom, hogy mind a királyok, mind az alattvalók Istennek engedelmeskedjenek.« Nem csoda, ha Mária királynő saját »egész birodalmában a legveszedelmesebb embernek Knox Jánost« tartotta. Az idők és erkölcsök sokat változtak azóta. A tizenkilencedik század ízlésével ellenkezik a reformátornak, Ricció megöletése fölött való nagy öröme és a királynő kivégeztetésének sürgetése. De hát ő is korának fia volt. Honfiai sohasem feledhetik el, hogy mivel tartoznak neki, a ki a szószéken, a tanácsban egy célra tört: nemzete életét szilárd alapon, az igazságon építeni föl. S a mely célja felé való küzdelmében, mint Morton kormányzó mondá sírja fölött: »Nem hízelgett egy embernek sem, nem ijedt meg egy embertől sem«. Chr. w. a—s.