Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-11-21 / 47. szám

országbeli evangeliumi egyházak a fejedelmeik és a pásztoraik felhívására hálaadással és örömének zengésével ünneplik e dicső nap harmadik évszázados fordulóját. » Vajha — mondá egy koronás fő népeihez — ez emlékünnep nemcsak a háromszáz évvel azelőtt, de ma is és mindenkor igaz keresztyén hitünk kihirdetésének és a róla való bizonyságtételnek emlékünnepe, melyhez lelkemből csatlakozom, erősítené és élesztené bennünk az evangeliumi egyházban való hitet, és felkeltené mindnyájunkban az összetartozás érzetét, a valódi kegyességet, a keresztyéni szeretetet és türelmet*.* És ti francia protestáns keresztyének, nem emlékeznétek-e meg a Jézus nevéről való vallástételnek eme napjáról? Vájjon nem részesültök-e ti is annak áldásaiban? Avagy nem a Krisztus ama mocsoktalan zászlója alatt születtetek, éltek és harcoltok-e, a melyet a dicső férfiak az emlékezetes napon kibontottak ellenségeik szemei láttára ? Nem az-e a ti hitetek is, a melyről a fenséges fejedelmek és theologusok vallást tettek az universum előtt? Nem sorakoznátok-e ti is ama logobó alá. a szent harcra, melyet ők Isten igéjének hatalmas fegyverével vívtak meg? Fájdalom 1 mi már nem sorakozunk úgy, mint ők sorakoztak. »A mi kezeink leeresztvék, térdeink reszketnek«, és az a hősies bátorság, mely azokban a napokban Krisztus egyházának dicsősége volt, úgy látszik, elhagyott bennünket. Épen e miatt kell ezt a napot megünnepelnünk: a célból ugyanis, hogy lássuk az igazságról való bizonyságnak mely sok fellege van körülünk, hogy miként a Jézus keresztjének ama hitvallói, »kik hit által országukat győztek meg«, mi is harcoljuk meg »a hit által való nemes harcot®. Álljunk meg szilárdan, miként ők azokban nagy napokban »egy akarattal viaskodtak az evangelium hite által, és meg nem félemlettekaz ellenségtől*. Krisztus tanítványai, ti is el vagytok híva hasonló dolgokra. E napok, melyekben élünk, hasonlatosak ahhoz, a melyben ők éltek. Az ő bátorságukra van nekünk is szükségünk. Bizonyára nem kell titeket emlékeztetnem, kedves hallgatóim, hogy e harc nem testi fegyverrel, nem emberi vér ontásával vivatik meg. Nem szükség mondanom, hogy az erőszak és a gyűlölködés szelleme nem vihet diadalra. Az előttünk lévő példák meggyőzhetnek bennünket erről. Mai ünneplésünk eseményei nem oly általánosan ismeretesek, mint megérdemelnék, ezért egy kis szemlét akarok fölöttük tartani, s úgy vonni ki belőlük néhány tanúságot. Nem szokásom tisztán történelmi elmélkedéseket tartani. De a keresztyén építésre minden felhasználható. Istvánnak, az első vértanúnak védőbeszéde tisztán történelmi események elősorolása. Szent Pál is tartott ilynemű beszédeket, mint az Apostolok cselekedeteiről írott könyvben meg vannak örökítve: »mindezek például adattak nekünk«, mondja Istennek igéje. Istennek Szent Lelke! a ki hajdan megihletéd a hit hőseit, gyújtsd lángra a mi sziveinket is. V. Károly császár, a kinek jogara alá minden egyéb fejedelmekénél nagyobb kiterjedésű birodalom tartozott, a ki mint Európa, Amerika egy részének ura dicsekedhetett azzal, a mint mondják, hogy >az ő birodalmában a nap soha le nem nyugszik *, ellenségeit legyőzvén 1530-ban, figyelmét a Németországban már folyamatban levő vallási reformáció felé fordítván, elhatározta, hogy a támadt eretnekséget elnyomja. A római főpap ünnepélyesen megkoronázá születése napján, febr. 24-én ; e két személy jó ideig együtt időzött. A császár megígérte a pápának a protestantismus kiirtását. Úgy látszik arra is Ígéretet tett, hogy ha kell, erőszakot és üldözést is felhasznál e célra. De mindenesetre ösztö* A porosz király rendelete 1830. május 4. nözve volt erre. Midőn ez a hír Németországba eljutott, sokan azt tanácsolták az evangelikus fejedelmeknek, hogy menjenek az Alpesekig a császár elébe s ne bocsássák addig be az országba, míg a teljes vallásszabadságot meg nem adja. De hát ez világias okoskodás volt. Luther a nagy reformátor, a kit sokan erőszakos jelleműnek szeretnek festeni, elhallgattatá ezeket a tanácsadókat. »A mi vitézkedésünknek fegyverei nem testiek, hanem Isten ereje által erősek*. A császár bölcsebbnek találta a kényszert egyelőre mellőzni; ezért összehivá a birodalmi gyűlést Augsburgba. Meghívta a fejedelmeket és a birodalmi rendeket. Sokan megemlékezvén az igazság ellenségeinek türelmetlenségéről, megemlékezvén arról, hogy a constanci zsinaton hogyan bántak el a reformátorokkai : kérték a szász választófejedelmet, a protestánsok vezérét, ne jelenjék meg Augsburgban. De a választófejedelem elfogadta a császár meghívását. Vallást akart előtte tenni a Krisztusról. Négy kiváló ttieologusát Luthert, Jónást, Pomeránust és Melanchtont felszólítá, készítenék el az evangeliumi egyház hitvallását. Miután országában mindenütt buzgó könyörgéseket tartatott, hogy az Úr megsegítené őt, ápril 3-án útra kelt Augsburg felé. Nagy számú fejedelmek, nemesek, tanácsosok és theologusok csatlakoztak hozzája. Útjokban Luther gyakran prédikált előttök, így lelkesíté az evangelium hőseit. Weimárban mindnyájan éltek az úri szent vacsorával. Coburgban a választófejedelem elvált a reformátortól, meghagyta neki, hogy maradjon itt, míg a gyűlés tart. Egy várkastélyban maradt Luther, a hol tizenkét lovag őrködött fölötte éjjel és nappal. De a Krisztus szolgája, az övékénél biztosabb őrizet alatt volt, — Istené alatt, a kit egy itt szerkesztett gyönyörű himnusban dicsőít, a mely ének e szavakkal kezdődik: »Erős vár a mi Istenünk!* A szász választófejedelem érkezett meg Augsburgba legelőször, nagy bámulatára azoknak, a kik azt hitték, hogy nem mer majd megjelenni. Csakhamar megérkeztek a többi választófejedelmek is, továbbá a hercegek, követek és püspökök, valamint nagyszámú és mindenféle rangú katonák. Augsburg megtelt a világ pompájával, ragyogásával. »Miért dühösködnek a pogányok és a népek miért gondolnak hiábavalókat? A földnek királyai összegyűlnek, és a fejedelmek tanácsot tartanak egyetemben az Úr ellen és az Ő Krisztusa ellen*. A nagy sokaság okozta zajban nem veszett el az Isten igéje szolgáinak hangja. A főurak kíséretében levő lelkészek prédikálták az evangéliumot, bátran hirdették Istennek akaratát. Sokan megrettentek ettől, soknak nem tetszett ez. A prédikálás itt is ugyanazt a hatást okozta, a mit mindenütt, a hol először hangzik: »Isten igéje zajt csinál* mondá Luther. »Kemény beszédek ezek; kicsoda hallgathatná ezeket ?« panasziák sokan — bár egyszerűen az igazságot hirdették kerülve a vitát. Ez ügyben irtak is a nem messze tartózkodó császárnak, a ki azt izente vissza, hogy legjobb volna, ha a lelkészek nem prédikálnának addig, a míg a tanaik fölött nem határoznak. A választó kikérte Luther tanácsát. A reformátor ismét újabb jelét adta mérsékeltségének: azt tanácsolta, engedjenek a császár kivánatának. »mertillő — mondáa reformátor, — hogy a császár úr legyen saját városában*. De a választó nem fogadta el Luther tanácsát. >Isten igéjének hirdetését eltiltani*— írta válaszában a császárhoz—>lelkiismeret ellen való cselekedet lenne, különösen most, a midőn nagy szükségünk van Isten igéjének vigasztalására, támogatására*. »Ha a te törvényed nem volt volna minden én gyönyörűségem : elvesztem volna régen az én nyomorúságomban*. Mondá egy másik fejedelem, a próféta-király Dávid.