Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-11-14 / 46. szám

Gábor! — s szeretném azt kiáltani utánad — megállj, ne lebbenj tova, eltűnő árnyként, maradj még velünk ! Rád ismerek s a kép mégis átváltozik lassanként s kétely lep meg, te vagy-e valóban ? Nem tévesztettelek-e össze egy más, hozzád hasonló alakkal? a kit élő testben nem láttam soha, de hiven lerajzolva találtam az írásokban : töredékeny, vézna, tekintélytelen testben, de nagy és erős lélekkel, ragadva a bennelakó tűztől, mely ég mint a Mózes csipkebokra, megacélozva az akarattól, mely nagy elhatározásokra ösztönzi és sarkalva a kötelességérzettől, mely legyőzte a test gyöngeségét s azt mondatta vele: én semmivel sem gondolok, az én életem sem drága nekem, csak elvégezhessem az én futásomat s a szolgálatot, melyet vettem az Úr Jézustól. Ő szól-e, Pál apostol, a fülembe csengő szavakban? az ő tüze lángol-e e szemek csillogásában? az ő lelke hat-e rám izzó s mégis édes melegével, vagy Te állasz-e előttem? Annyira hasonlítotok egymáshoz, testben, lélekben ! Az a fényes árnyék elmosódott — s ismét Rád ismerek — Te vagy! s most mégis szólok s kérlek maradj még velünk, ne lebbenj tova, eltűnő árnyként! Mert a kevés, egyszerű szavakban, melyek példányképednek, a nagy apostolnak, Pálnak, az efézusi vénekhez intézett búcsúszavaiban nyernek kifejezést: a Te vallástételed, a Te lelked szól hozzánk s e szavakkal akarlak tégedet még néhány percre leigézni sj visszatartóztatni, mielőtt végbúcsut vennél tőlünk, mint ő az efézusiaktól s mi tőled elválnánk — fentartva ez elválásban a rólad való megemlékezést — mit mondok ? a veled léteit s a te lélekben és példában köztünk maradásodat! I. Pap Gáborban, Sz. H. Gy. — az a lélek lakott,, a Krisztus lelke, mely Pál apostolban is megnyilatkozott, a mennyire az, gyarló emberben, bár az Istenemberéhez mérve csak hiányosan, megnyilatkozhatik. A jézusi szeretettől s az igazság felőli erős meggyőződéstől áthatott lélek. Annak a lelke, a ki örökké való voltában a mennyből hozta magával azt az egész világot átölelő s a maga megalázására és önfeláldozására kész szeretetet — s azt a csalhatatlan örök igazságot. Az a lélek, mely az evangéliumokban, Isten lelkétől sugallva, bár gyarló emberi kezektől írva, megszólal s örök időkre szól, Krisztus választott tanítványai közül egyikben sem szól hatalmasabban, mint abban, a kit ő nem a jámbor halászok és vámszedők közül, hanem az ő tudományát üldöző farizeus iskolának a Gamáliel lábainál növekedett tudósai közül választott ki magának, nem a Genezáret tava partján, hanem a Damaskusi úton, mikor épen a Krisztust kergetné. Méltán mondhatta ez a tizenharmadik tanítvány, én tudom, kinek hittem (2. Tim. I. 12.) s csak a ki olyan bizonyos a maga hitéről, tehet arról oly vallást mint ő, hirdetheti azt, főpapok és fejedelmek előtt oly bátran, tudósoknak oly meggyőzően, együgyűeknek oly érthetőleg és világosan, mint ő. Csak az mondhatja oly felemelt fővel s oly nyilt kebellel: én nem szégyenlem a Krisztus evangéliumát, mert Istennek hatalma az minden hivönek idvességére (Róm. I. 16.), mint ő tette. Csak az mondhatja el, szárazon és tengeren ezer veszélyben forogva, börtönt és láncokat, sőt ostor- s vesszőütéseket szenvedve, üldöztetést és megaláztatást, s bátran szembe nézve a halállal is: én semmivel sem gondolok, az én életem sem drága nekem;

mint ő tehette. S csak az, a ki attól a lélektől át van hatva, mint ő, követheti a Jézust úgy, a mint ő követte, nélkülözések közt, saját kezeivel munkálkodván (1. Thess. IV. 11.), mindenben szűkölködvén, cs felvevén a Jézussal a maga keresztjét és megtagadván magát. (Máté X. 38.) Ez a lélek lakozott Pap Gáborban is. Ő is egy bölcs Gamáliel iskolájában nevekedett: saját édes atyja, a halhatatlan nevű Pap István lábainál. A ki, midőn a keresztyénség tanait hirdette, egyszerűen és hamisítatlanul; meggyőződve, hogy az igazság csak egy lehet s a Krisztus tudománya részekre nem osztathatik, eszményi gondolkodásával a keresztyén hitágazatok egyesítésén s az idvezítő eszményének az egy akol és egy pásztornak (János X. 16.) legalább hazánkban megvalósításán, a szintoly szép lelkű római kath. Guzmics Izidorral együtt működött. Álmodozóknak tekintették s megmosolyogták őket. De nem volt-e álmodozó Jézus a maga kortársai s tulajdon népe előtt? Nem elérhetetlen ábránd-e ma is, a világ fiai előtt, az egyetemes keresztyénség magas eszménye ? S míg mindenik vallja az egy, közönséges keresztyén anyaszentegyházat : szertehúz, sőt egymás ellen harcol valamennyi! Ezt az eszményi gondolkodást örökölte atyjától Gábor is, ki papnak született, kit egy angyal nevére kereszteltek s az egyetemes keresztyén emberszeretetben neveltek; a kit a próféták látásai, az evangéliumok csodái, a Pál fellengő magyarázatai, a harmadik égbe ragadtatása (2. Kor. XII. 2.) s a János Jelenései, a tudomány szeretete mellett egyszersmind költővé is tettek. De nem kell-e a tények erős bizonyítékaihoz még a képzelet költészetéből is egy adag, hogy a hit teljes legyen? S még műveletlen, a szép és az eszményi iránt, kevésbbé fogékony ember, az úgynevezett köznép, az emberek e nagy többsége is, nem fogékony-e öntudatlanul is, a költészet fuvalma iránt, mely az egyházi szónok beszédét átlengi, az igazat a szépnek formáiba öltöztetve? A gyermek a mesékben gyönyörködik, a hivő lélek ragaszkodik a vallásos mythosokhoz, hiszen Krisztus maga is példázatokban szeretett beszélni. S ez a jézusi — vagy mondjuk csak: pál-apostoli lélek adta Pap Gábornak azt az erős hitet, azt a lángoló buzgóságot, azt a minden szavában és minden tettében nyilatkozó emberszeretetet, azt a mindenkinek szolgálni kivánó készséget, azt a sohasem habozó, minden áldozatra, az önfeláldozásra is kész kötelességérzetet és bármi áron való kötelességteljesítést, a melyet benne ismertünk.