Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-11-07 / 45. szám

a menny különös kegyelmében részesült. Még a hely is áldásos hatást gyakorol, a melyet jelenlétével megszentelt. Ereklyéi, könyvei, ruhái, csontjai is kaptak valamit az ő szentségéből. Hiszen mi is nagyra becsüljük a kiváló emberek hagyatékát s a mint mi emlékoszlopokat állítunk, úgy emeltek a középkorban kápolnákat ott, a hol szent emberek éltek s a kegyes lelkek követték az elhunyt barátait, a kik összegyülekeztek a szent helyeken és törekedtek úgy élni, mint. a hogy az a szent ember élt, úgy gyakorolni a jótékonyságot s úgy halni meg. így aztán vallásos társaságok keletkeztek, a melyeknek tagjai lemondtak minden földi örömről és mulatságról s életöket imában töltötték el és a szeretet munkáinak szentelték. Az ilyen társaságok házai a jótékonyság központjaivá lőnek. A szerzetesek bár különböztek egymástól némileg, mindnyájan másokért akartak élni. Szegénységet fogadtak, hogy a pénz szerelme meg ne rontsa őket. Szüzességet fogadtak (de nem igen tartották meg. Fordító), hogy a családi gondok el ne vonják őket magasztos céljaiktól. Nappal munkálkodtak, tanultak, betegeket látogattak s éjjel közbenjártak a szegény lelkekért, hogy az Isten szabadítsa ki őket a tisztító tűzből. A világ tisztelettel adózott e kiváló férfiaknak. A szerzetesség elterjedt mindenfelé. Házaik menhelyekké lettek, hova királyok, királynők, harcosok és államférfiak vonultak vissza, hogy békében töltsék hátralévő napjaikat. A kikkel a világ rosszul bánt, a kik megunták a gyönyört, a kiket a föld megcsalt s a kiket a menny vonzott: a zárdában hajtották le nyugalomra fáradt fejüket. A nép pénzt, földet s méltóságot adott a szerzeteseknek, mert ezek szentsége az adakozókra is áldást hozott. A ki manapság Irland szigetén utazik, mindenfelé talál zárdákat, melyeknek lakói védtelenek voltak a harcias ír törzsek közt, mint bárány a farkasok közt, de az ír nép, melynél a kard volt a főtekintély, megkímélte a bárányokat, mert tisztelte a zárdákat s erősen hitte, hogy azok megszentelik a környéket. A szerzetek függetlenek voltak még az egyházi hatóságoktól is. Csak a pápának és saját feljebbvalóiknak tartoztak felelősséggel. A király nem küldhette ki megbízottját a zárdák ellenőrzésére vagy a szerzetesek elfogatására. Egyébiránt az érsekek és püspökök sem gyakorolhattak hatalmat a szerzetesek fölött. Valóban alig tudjuk ma már elképzelni, hogy mily hatalmas volt valaha a római egyház. Kis gyerek koromban hallottam már, hogy a német császár hogy tartotta a kengyelt VII. Gergely pápának, a bűn szolgájának s hogy Plantagenet Henrik hogy ment mezítláb Canterbury utcáin s hogy térdelt a barátok elé, a kik megostorozták. Mindezek tények, a melyek mutatják, mily tekintélynek örvendett az egyház a régi időkben. S meg is érdemelte e tekintélyt. A germán és román népek fejedelmei nem voltak hiszékeny bolondok. Ha valami előtt meghajoltak, az bizonyára érzelem és jellem dolgában erősebb volt náloknál. Ilyen volt az egyház virágkorában. De nem ilyen volt a XVI. század elején. Halandó ember alig állhat ellen a hatalom és pénz kísértéseinek s a római egyház papságát még más betegség is rongálta. Az egyházak azért vannak, hogy az örökkévaló törvényekre emlékeztessenek, melyeknek engedelmeskedni tartozunk. Ha e feladatunknak megfelelnek, akkor jó úton vannak. Milyen jó volna, ha az egyházak soha e fenséges feladatot szem elől nem tévesztenék. Csak az a baj, hogy a praktikus célok helyett gyakran többre becsülik a speculativ theoriákat, melyek a tudomány haladtával értéköket veszítik s csak a hozzájok tapadó szentség tartja fenn őket a babonás nép lelkében. Mindegy, akár latinul vagy angolul mondom el a Miatyánkot, csak érzéssel mondjam el. Utóvégre is az a legszebb ima bármely nyelven is. De Önök tudják, hogy a nép a latin Miatyánkot erős varázsló eszköznek tartotta, mely meggyőzi a mennyet, ha elmondjuk, s ha visszafelé mondjuk el, a pokol sem állhat neki ellen, így van az minden szertartással. A míg lélek és élet van benne, addig hasznos, a mikor már azt hiszi a tömeg, hogy a szertartás magában véve bír csodatevő erővel, akkor a szertartás elrejti az élő Istent előlünk s Isten nélküli életre szoktat. A római egyházból is elszállt a lélek, bár a test megmaradt. A symbolumok eredeti jelentését a míveltek semmibe sem vették. Az eszesebbek öntudatos hitetlenségben éltek. Olaszországban úgy mentek misére, mint valami színjáték megtekintésére s mindenki tudja, hogy mikor Luther Rómában járt, hogy mondták paptársai misézés alkalmával: »Kenyér vagy és kenyér maradsz«. A papság egy része az eszes gazokkal tartott; a másik rész értelmetlenül morzsolta le a vallásos szertartásokat. A vallás iszonyú változáson ment át. A helyett, hogy szent életre segítette volna az embereket, bűnre vezette őket. Az emberek hozzá szoktak ahhoz, hogy bizonyos tanuk és külső szertartások felmentik őket a szent élet kötelességei alól. Akármilyen gonosz volt az élet, azt gondolták, a tan vagy a szertartás eleget tesz mindenért. A nagy hatalom, mely a papság kezében volt, csak a legszigorúbb becsületességgel párosulva, eredményezhetett jót. De a nagy hatalom oly emberek kezébe jutott, a kik nyomorultabbak voltak, mint a nép, melyet kormányoztak. Az Istent meggyalázták s az ember erkölcsi kötelességeiről való fogalmát eltorzították. A szent életre senki sem vágyott már; az érzékiség jutott uralomra. A főpapok, a bibornokok, az apátok dőzsöltek és kéjelegtek. A barátok s az alsó papság a durva gyönyöröket hajhászták s a szellemi hatalmat, a mely kezökben volt, a pénz beszerzésére használták, melyre szükségük volt. Az egyház megtiltotta a husevést böjti napokon, de kész volt a parancs alól felmenteni akárkit, a ki jól megfizetett. Az egyház negyedíziglen megtiltotta a házasságra lépést, de a szerető szivek, ha gazdagok voltak, könnyen megnyerhették az egyház beleegyezését. Az élet utain vámsorompók voltak, melyeknél az egyház pénzt szedett. Esketés kellett? Pénzt! Temettetni akarsz valakit? Pénzt! És pénzt mindent lehető alkalommal. Még a meghaltakért is fizetni kellett az örökösöknek. Az egyházi törvényszékek, a melyeket az erkölcsiség erősítésére állítottak valamikor, zsaroló eszközökké váltak. Ha valami laicus kikelt a papság ellen, megidézték és pénzbírságot róttak ki rá. Ha nem fizetett, kiátkozták. A ki ki volt átkozva, annak nem volt szabad ruhát vagy élelmi szert adni el; barát az ilyen nyomorultnak segítségére nem segíthetett, még szólni sem volt hozzá szabad máskép, az átok lesújtott a könyörülni akaróra is s ha a szegény szerencsétlen meghalt, elásták, mint a kutyát. E törvényszékek évkönyvei fenmaradtak. Ha csak egy pillantást vetünk is ezekbe, mindjárt látjuk, hogy mily gonosz játékot űztek a papok. Ha a laikus vétséget követett el, a fő dolog az volt, hogy fizessen. A világi hatóság meg nem védhette. Ha barátai támogatták, annál rosszabb volt rájuk nézve; ők is "bele jutottak a pácba. Már fenyegette a nyomorultakat az eretnekség vádja és azért nem volt más hátra, mint — fizetni. Pénz és mindig csak pénz, ez volt a jelszó. Még ha bűnről volt is szó, a mi segíthetett, az nem volt más, mint a pénz. Nem a szeretet, a pénz takarta el a bűnöket. Froude után angolból. (Folyt köv.) Szabó Aladár.