Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-01-31 / 5. szám

ISKOLAÜGY. Az új kormány közoktatási programmja. Tárgyakban gazdag, tájékozottságban meglepő, Ígéretekben bőséges az a közoktatási programm, melyet Wlassies Gyula, az új miniszter január 24-iki beszédében adott. Mozaikhoz hasonlít, sok érdekes részlettel, de egységes irányelv nélkül, mondhatnám rendszertelenül összeállítva. Formailag összefüggő s elég logikus és elég kritikus a beszéd, de tartalmából hiányzik az összetartó magasabb eszme, a megelevenítő lélek. A népoktatás területén a napi sajtó és a tanítói körök többször hangoztatott államosítási törekvéseivel szemben a népiskolát az eddigi keretekben és jellegben kívánja fentartani és tovább fejleszteni. A miniszter nem akarja a népnevelést államosítani, mert nincs rá pénze, mert a 14,125 népiskola államosítása oly pénzáldozatba kerül, melyet az ország meg nem bír. Különben is szerinte nem az a főkérdés, hogy ki az iskolafentartó, hanem az, hogy jó-e az iskola? hogy a kor színvonalán áll-e? hogy a magyar állameszme követelményeinek megfelel-e? És ezt a miniszter három eszközzel reméli elérhetőnek. A népoktatási törvény revíziójával, a tanítóképzés és tanítóképesítés reformjával és a tanfelügyelet hatályosabbá tételével. A népoktatási törvény revíziójáról már is intézkedett, szakértőt bizott meg tervezet készítésével, melyet a közvélemény megbirálása alá fog bocsátani. A tanítóképzés és képesítés ügyében pedig az a terve, hogy a felekezeti tanítóképzők tanterv, tantárgyak, fizetések, tanítók és tanárok képesítése tekintetében egyenlő feltételek alá helyeztessenek az állami intézetekkel. »És a mire a legnagyobb súlyt helyezek: be kell hozni ezen intézetek tanáraira nézve a valóságos állami képesítő vizsgálatot*. A népiskolai felügyelet hatályosbítását egyfelől a tanfelügyelőségek fokozatos szaporításával, másfelől a tanfelügyelői intézménynek juriszdikcióval való ellátásával kívánja eszközölni, mely utóbbiról a közigazgatás reformjánál lehet gondoskodni. Mi azt tartjuk, hogy mindezek jó és bölcs tervek és ígéretek, csakhogy ne maradjanak puszta tervek és ígéretek. Ám legyen, ne változtasson a miniszter a népoktatás mostani rendszerén, ne államosítson, ha nincs rá pénze s ha nem mer szembe szállani az egyházak iskolaautonomiai érzékenységével. Tökéletesen igaz, hogy a mostani rendszer keretében is üdvösen lehet fejleszteni a magyar népnevelést. Az 1893. XXVI. törvénycikk oly befolyást enged az államnak a felekezeti iskolákra, hogy annak keretében az összes népiskolákat nemzeti iskolákká lehet tenni. Csak a törvényeket kell jól végrehajtani. És ezt mind a népnevelés, mind a nemzeti állameszme nevében és érdekében megkívánjuk a kormánytól úgy is mint magyarok, úgy is mint protestánsok. Megkívánjuk, hogy a paedagogiai és nemzeti követelményeknek meg nem felelő zug- és nemzetiségi iskolákat az 1893-ik évi törvényben nyert hatalmánál fogva a magyar haza területén tovább meg ne tűrje, hogy a tanítói fizetések emelését ugyanazon törvény erejénél fogva országszerte sürgősen végrehajtsa, illetve végrehajtassa. Népiskolai politikánk legfőbb baja a végrehajtásból ered. A miniszter által kivánt jó iskolának egyik sarkalatos alapfeltétele a jó tanító, ezt pedig 2—3 száz frtos fizetéssel teljes lehetetlen előállítani. Mi a tanítóképzés és a tanító-, meg tanár-képesítés állami ellenőrzés alá helyezésétől sem félünk, sőt ugyanezen hatályosabb eltenőrzésnek a középiskoláknál általában véve úgy didaktikai, mint nemzeti szempontból csak jó hatását tapasztaljuk. Hadd menjen el az a kormánybiztos vagy kormányképviselő ne csak az érettségi vizsgálatokra, hanem a tanítóképesítő vizsgálatokra is, bizonyára ott is csak üdvös eredmény várható az ő ellenőrző munkájától. A középiskolai oktatás terén szintén fontos reformokat helyezett kilátásba a miniszteri programm. Az egységes középiskola eszméjét helyesli a miniszter, de megvalósításra még nem tartja elég érettnek, s ezért nem tartja aktuálisnak sem. A tanrendszeren tehát nem kiván gyökeresen változtatni. De három;, illetőleg négy kérdést érettnek tart a megoldásra. Egyik a túlterhelés kérdése, melyen methodikai úton kiván segíteni. Másik a nemzeti elem erősítése a tantervben, mit a magyar történet és irodalomtörténet nagyobb felkarolásával remél elérhetőnek. Harmadik a görögpótló tárgyak revíziója, mit majd ezután tesz megfontolás tárgyává. Negyedik a tanárhiány kérdése, melylyel behatóbban foglalkozott a miniszter. Nagy tanárhiány van az autonom egyházi iskolákban, még nagyobb az erdélyi római kath. status iskoláinál, de legnagyobb a tanárhiány a szerzetes-rendek iskoláinál. A teendő tehát az lesz, hogy minél több jeles fiatal embereket nyerjünk meg a tanári pályának s azokat, a kik megélhetési nehézségekkel küzdenek, anyagilag támogassuk. A volt miniszter által alapított 500 frtos 30 ösztöndíj szerinte elő fogja mozdítani a tanári pályára lépés kedvét. A tanárképzésről szóltában a jelöltek szakképzésével meg van elégedve a miniszter, de gyakorlati képzésűkben műveltség, modor, tapintat és emelkedettség tekintetében hiányokat lát, melyeken jó internátusok berendezésével akar segíteni. Nekünk úgy tetszik, hogy a tanárképzés és nevelés e kritikája egy kissé felszínes. Közvetlen tapasztalataink s oly szakértők véleménye, mint pl. Beöthy Zsolt arról győztek meg bennünket, hogy a tanárképzés elméleti vagy tudományos oldala ellen is több jogos kifogást lehet tenni. A tanárképzés egyoldalú szakképzéssé fajult, mely részint a tanulók túlterhelésében, részint abban nyilatkozik, hogy a mai középiskolai tanárok keveset nevelnek, de annál többet tanítanak. Már pedig a középiskolának nagyold) szüksége van nevelő tanárokra, mint tudós előadásokat tartó professzorokra. A tanárképzésnek eme sarkalatos hibáján is segíteni kell, ha középiskoláink nevelő hatását emelni akarjuk. A mi az internátusok szervezését illeti, azt a jobb nevelés, de különösen a tanárnövendékek önfentartásának könnyebbítése